Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-04-01 / 4. szám
Most tegyük fel, hogy a szerelmesek révbeérnek, és összeházasodnak. Mi történt közben a boldogsággal? Érdekes, hogy erre még senki sem tudott pontos feleletet adni. Kérdezz meg egy többéves házasembert, hogy oda van-e a boldogságtól, mert megkaphatta azt, akit szeretett. A legtöbb esetben úgy néz rád, mintha az apját ölted volna meg. Holott egyszerű dolog történt. Az illető tökéletesen meggyógyult. A tekintete megtisztult, a felesége személyén kívül már minden érdekli és legfőképp csakis az, ami őnagyságával semmiféle vonatkozásban nincs. Feltétlen gratulálni kellene neki a felgyógyuláshoz, és cseppet sem csodálkozni azon, hogy újra egészséges lett. Hogyan védekezzünk a szerelem és a nátha ellen? A szerelem ellen egyetlen hatásos védekezés, feleségül venni az illetőt, módot adva neki arra, hogy rövidesen megutálhassuk, és minél hamarább vége legyen a dolognak. A nátha ellen pedig a következőket ajánlom. “Végy egy citromot, vágd ketté, tedd ki a napra tíz percig, aztán igen óvatosan szívd fel a levét az orrlyukadba. Ezt tedd meg három napon keresztül: reggel, délben, este.” Ezt a receptet öreganyám imakönyvében találtam. Hogy használ-e, vagy sem, azt nem tudom. Öreganyám erről soha említést nem tett senkinek. . 4íí####'4NNNM&' Maurice Dekobra: A SIKERÜLT TRÉFA Mikor beléptem a park rácsos kapuján, Rayfor marquis meghívólevele járt a fejemben: “Kedves barátom, — írta — halálosan unatkozunk a kastélyban. Ugyan jöjjön el és nevettessen meg bennünket. Feltétlenül elvárom.” Vonatra ültem. — Szedd össze magad, öregem, — biztattam magam — hogy a házigazda és vendégei meg legyenek elégedve, különben vége a jó hírednek. Az autó megállt velem a kastély előtt. A marquise bűbájos kedvességgel fogadott, és tüstént bemutatott vendégeinek: — Saint-Esprit grófnak és feleségének, a kövér Lapougade házaspárnak, továbbá Miss Betsy Muchmorenek és Bassadin vicomtenak. Gyászos társaság volt, mondhatom. Saint- Esprit gróf épp oly ünnepélyes volt, mint amilyen álszemérmes a felesége. Lapougade, a gazdag tésztagyáros a Pyreneusokat embereknek, a Sierra Nevadát spanyol táncosnőnek hitte. — Miss Betsy nem tudott jól franciául és csak a vicomte sületlenségeit értette meg. Ami meg a vicomte-ot illeti, annyi Ítélőképessége se volt, amennyi a marquis kutyájának, — viszont jóval felfuvalkodottabb volt, mint a kastély két pávája együttvéve. A dinernél a marquise elragadóan figyelmes volt velem szemben. Feleségem hogyléte után érdeklődött és vichy-i kúrájának eredménye iránt. A marquis ezalatt tirádákat zengett a többieknek az én nagyszerű humoromról. — Majd meglátják, — mondotta, — pokolian mulattató. Ha ő jelen van egy társaságban, senkinek sem jut eszébe ásítozni. Bizonyára olvasták “A szerelem illatáról” című legújabb könyvét. Kétségbeesetten tiltakoztam. Tudtam, hogy az ilyesminek mindig csalódás a vége. Az egész társaság azt képzelte rólam, hogy a nevetés félistene vagyok. Fölcsigázott várakozásukban homéroszi tréfákat kívántak szegény fejemtől. A desszertnél elsütöttem az első rakétát. A marquise udvariasságból mosolygásra görbítette az ajkát. A többiek nem mosolyogtak. — Az utazás kimerítette szegényt, — mentegetett a marquis és jóindulatúan megveregette a vállamat. — Holnap jobb formában lesz. S mint ahogy a dadájához küldenek egy ötéves gyereket, aki felsült a köszöntőverssel, a marquis hamarosan a szobámba kisért, hogy becsületesen kialudjam magam, és holnap valóra válthassam a hozzám fűzött reményeket. Másnap minden erőmmel azon voltam, hogy elsimítsam a ráncokat barátaim arcán. Először felolvastam a reggeli lapokat. Ugyebár méltóztatnak ismerni a trükköt? — Az ember vérfagyasztó komolysággal kitalált képtelenségeket olvas fel az újságból. Kezembe vettem a Paris Soirt és arcrándulás nélkül olvasni kezdtem. “....Szörnyű dráma a Huche Fraisette kastélyban. A kastélyhoz tartozó tóban tegnap egy piros hal hullájára akadtak. Minden jel arra vall, hogy a politikai bűntettet Rayfor marquis kertésze követte el. A bolsevizmus réme előreveti árnyékát....” Csúfos felsülés. Gondoltam: barátaim talán nem szeretik, ha a vörös rémmel tréfát űznek és más irányban próbálkoztam. Az a reményem támadt, hogy az ilyen konzervativek nevetőizma fogékonyabb lehet a régi elcsépelt viccek iránt. 18. századbeli szójátékokat ráncigáltam elő: Rivarol anekdotáit. Voltaire szellemességeit. Újabb felsülés. Múltak a délutánok, múltak az esték, s a marquis vendégei még mindig halálosan komolyak voltak. Az ötödik napon a marquis félrevont: —- Hogy áll egészség dolgában? — kérdezte. — Pompásan, — feleltem meglepetten. — Nem gyomorbajos? — Dehogy is. Miért kérdi? — Tudja kérem, ha az embernek a gyomra fáj, semmi sem megy úgy, mint máskor. Maga néhány nap óta szomorúnak látszik. 26
