Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-04-01 / 4. szám
V a szar.у Gábor: A NÁTHA ÉS A SZERELEM Az orvostudomány két betegséggel szemben teljesen tehetetlen. Ez a két betegség: a nátha és a szerelem. A tüdőbajt például csak egyszer kapja meg az ember. Vagy kigyógyul, vagy belehal. Mindenesetre a gyógykezeléséhez már értenek valamelyest, ez mégis vigasztaló. A náthás emberen viszont a kutya sem segít. Legfeljebb annyi reménye lehet, hogy mások is elkaphatják tőle a bajt, de ettől még nem gyógyul meg az ember (legfeljebb kicsit megvigasztalódik) . A nátha elleni hatásos szerek nem egyebek pletykálkodásnál. Talpig férfi megvetéssel fordul el tőlük. Nem érnek többet, mint öreganyáink házilag készült patikaszerei. A náthás embert a társadalom kiveti magából. Kezet fogni sem óhajtanak vele. Ha forszírozod a náthás megjelenésed, bizonyos lehetsz benne, a hátad mögött megmondják a véleményük: — Tapintatlan fráter... ahelyett, hogy otthon maradt volna a fenében... Próbáld meg a villamoson az orrodat kifújni, vagy csak egy aprócskát tüsszenteni, mindenki elkapja a fejét, és olyan tekintetet vet rád, mintha az élete ellen merényletet terveztél volna. És most nézzük a szerelmet. Nincsen olyan ember, aki életében legalább egyszer ne lett volna szerelmes. A szerelem elég hosszúlejáratú betegség. Orvosi segítségre nincs remény. A szerelmes embert olykor-olykor még megvigasztalják, de olyan ember nem akadt még, aki ennek valami kevéske hasznát is vehette volna. Természetesen csakis lelki haszonról beszélünk. (Röhögnöm kellene, ha nem volnék éppen náthás). Egyáltalán, akik szerelmes felebarátainkat vigasztalni próbálják, “szintén beteges természetűek. A vigasztaló csupán kéjeleg a másik betegségében, aztán hazamegy, és így kiált fel: — Ezt a marhát... A szerelem éppen olyan észrevétlenül keletkezik, mint a nátha. Csak akkor kapunk észbe, amikor már nyakunkon a baj. A szerelmi betegség lefolyása mindenféle változatban abszolút ártalmas. Vagy nem szeretnek minket és ez kész katasztrófa, vagy viszontszeretnek minket, és nincs benne köszönet. Nézzük a szerencsésebb esetet. Ha két egymást híven szerető összetalálkozik, feltétlen megkérdezik egymástól: — Szeretsz? — Nagyon. És te? — Én is. Az ilyesféle beszélgetéseknek atmoszférája csak arra jó, hogy hazugságra ingerelje az embert. Mi lenne, ha azt mondanám neki, hogy megőrülök érte?... Biztosan még boldogabb lenne, szegény... Most mi haszna van ebből a társadalomnak? A szerelmes ember kevesebbet fogyaszt, kevesebbet dolgozik, viszont vadul öltözködik. (A hanyag mosakodásnak még a hírét sem hallotta soha.) Ha az illető nő, még a villamosban is úgy ül le, hogy a szebbik profilját mutogassa teljesen idegen, családos embereknek. Ha szépek a fogai, állandóan vigyorog, a mozdulatai megváltoznak, elkezd hazudozni, a szemeit csillogtatja, egyszóval teljesen kivetkőzik emberi mivoltából. A szerelmes ember kultúrigényei is zavarosak. Például a moziban sem a filmet nézi. A szerelmes ember szellemi fejlődése is megáll és olyan nincs, hogy így kiáltson fel: — Szeretem Ilonkát, és most aztán megtanulok spanyolul! Egyéniségét elveszti, kritikai készsége ellomposodik. Szerelmes emberrel még politizálni sem lehet. Egyszer csak így sóhajt fel: — Oh, Istenem, milyen szép lába van az Ilonkának! Ilonka pedig a hivatalában álmodozik Jóska mély hangjáról és csiklandós bajuszáról. íme, két hasznavetetlen lélek. Ah, ne is beszéljünk róluk. Ha még csak elvétve fordulna az elő, nem szólnék egy szót sem, de lépten-nyomon mindenkivel megesik. Ha még csak elvétve fordulna az elő, nem szólnék egy szót sem, de lépten-nyomon minőket, de ilyeneket is hallunk: — Képzeld, Jóska szerelmes Ilonkába... Nem tudom, mit eszik rajta... Két elhanyagolt külsejű szerelmes párt is láttam egyszer. A férfinek hatnapos szakálla volt, éppen ezért a mosakodást is valahogy feleslegesnek vélte, finoman mondva, merő piszok volt a füle tövéig. A nő szeplős volt és szintén piszkos. Valósággal felszabadultak a piszokban és egymás kezét fogták áhitattal. A férfi még bandzsított is. —. Te vagy nekem az egész világ, — súgta a nőnek, aki rögtön lehúnyta a szemét, mintha erős fénybe nézett volna. Mondhatom, nagyon megrendültem. A szerelemmel mindig baj van. Ha éppen nincs is, a szerelmesek rövidesen gondoskodnak arról, hogy legyen. Nem tudnak belenyugodni a zavartalan boldogságba. Elkezdik például egymás múltját piszkálgatni. Olyan múlt sem volt még, amivel idővel ne lett volna baj, holott annakidején abszolút gyanútlanul élte át az 'ember. 25
