Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)

1958-04-01 / 4. szám

Kerecsényi Antal: A BÁRÓ A fiú rajongó szemmel nézte az asszonyt. — Milyen messze vagy tőlem, — panaszko­dott a tekintete, — pedig alig egy-két lépés választ. el tőled. Milyen közel van hozzám a boldogság, mégis szinte elérhetetlen. „Talán”, „ha”, ebbe a két szóba kapaszkodom, ez a két kis szó az erőm. Az (asszony biztatást mosolygott. A fiú bele­pirult az elhatározásba, felállt és odalépett az asszony asztalához. — Bocsánatot kérek, hogy ide bátorkodtam, — ült le az asszonnyal szemben, — ne vegye tolakodásnak. Nem merészeltem volna, ha nem hív. A szeme... igen, a mosolygó szeme azt mondta: „jöjjön ide”. — Ha jól .értettem. He­tek óta néztem magát asszonyom, hetek óta ta­nulgatom a szeme beszédjét. Eleinte elutasított. Az első napokban szigorúskodott, nem szokott kávéházi ismeretségeket kötni, idegen embe­rek minden közeledését visszautasítja. Később megenyhült és meghatotta a szomorúságom. Mintha már nem is lettem volna idegen. Ha előbb jött, keresett, ha már itt voltam, a szeme sarkából rám mosolygott. Megérezte .hogy a szeme melegére, a mosolya bátorítására nekem most igen nagy szükségem van, mert szörnyen fázom és végzetesen elgyávultam. Ugy-e tudta, hogy az élet mindent elvett tőlem és kifosztot­­tan az utcára lökött. Mint a meztelen ember a fagyban, úgy indultam el az új úton. Csak egy stációt akartam vánszorogni, mert még volt egy-két elintézésem. A férfibe, — tudja, — be­lenevelnek egy bolondos tulajdonságot, ami idő­vel elnyom minden érzést és uralkodik felette. Ez a becsület. Hát én is ennek a hatalomnak az alattvalója voltam és parancsára mentem to­vább kifosztottan. Mikor aztán kielégítettem ezt a zsarnokomat is és megkönyebbülten sóhajtot­tam: no élet, elég volt, — akkor megláttam ma­gát itt a kávéházban. Ne haragudjon meg, most valami csúnya fog következni. Igen, előre bo­csánatot kérek. Mikor a maga szemének a me­lege a szemembe sugárzott, mikor mosolya fá­radt arcomba ragyogott, megszűnt a didergé­sem, újra láttam a színek ragyogó szivárványát, éreztem a vágyak boldogságos születését, az illatok mámorító párázását, a lankadt erők új­­rafeszülését, a vörös vér vágtatását, — felmor­dultam: látlak, Élet, nem csapsz be, Élet. Újra adsz, hogy újra elvégy. Felugrottam, elrohan­tam. A lakásomon elővettem a kurta fegyvert. Mégis én kacagok rajtad, nem te rajtam. Be­lenéztem a pisztoly csövébe, és akkor a cső fe­ketéjében a maga szeme ragyogott. Kért, kö­­nyörgött parancsolt: ne menj el, maradj, ■— nekem, velem, dobd el a fegyvert. És én eldob­tam, és idejöttem a kávéházba, maga után, magához. Megint legyűrt az élet. Győzött. Vagy talán maga, asszonyom, talán maga. Budapesti Rákóczi lovasszobor a Parlamenttel Az asszony szeme pillájára két kövér könny­csepp szivárgott és a könnyek prizmáján át nézte a fiút, ezt a bolondos fiatal, szép életet, amit tudtán kívül megmentett magának. Igen, magának. A szíve megtelt anyáskodó érzések­kel. Szerette volna fényes fekete haját meg­­símogatni, halvány arcát forró arcához szorí­tani, babusgatni, becézgetni, keblére ölelni ezt a szomorú nagy gyermeket. A szeretete, az ag­gódása, a kíváncsisága száz kérdésben csuk­lóit ki. — A nevét mondja meg, a nevét. Aztán azt is honnan jön, hova megy? Mi a baja? Miért szomorú? És még száz miértre szeretnék vá­laszt. A testét csodálatos forróság öntötte el, talán az ajkára tódult kérdések lázától, talán a hir­telen megállapítástól, hogy ezt a fiút, akiről semmit sem tud, szenvedélyesen szereti. Igen, szereti, nem mától, hanem amióta becsületes, meleg, szomorú szemébe nézett. A fiú felsóhajtott. Lesütötte a szemét, és be­lepirult a vallomásába. — Bonc Péter vagyok, báró Bonc Péter. Hon­nan jöttem? Egy szent asszony kebléről sza­kadtam le. Boldogságos volt az elindulásom. Anyámnak, apámnak szemefénye, az életnek 15

Next

/
Thumbnails
Contents