Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-04-01 / 4. szám
sainak a feláldozásával járna. Nagyon nehéz olyan szokásokat is elhagyni, amik a másiknak nem tetszenek. A házasság-pszihológusok egy elég különleges javaslattal állnak elő, hogy idősebb embereket egy későn kötött házasság kiábrándulásaitól megkíméljenek. Azt tanácsolják, hogy ilyenkor célszerű egy bizonyos fajta “próbaházasságot” kötni. Vagyis az asszony működjön néhány hónapig, mint “házvezetőnő”, mielőtt végleg elhatározza magát, hogy feleség lesz. Természetesen külön hálószobákkal, ez magától érthetődik. Már néhány hét után az állandó együttlét megszokássá válik, és az “álarc” lehull; mindkét fél — rendszerint önkéntelenül — olyannak mutatja magát, mint amilyen a valóságban, és ahogy majd a házasság alatt is fog viselkedni. Ekkor jön el az ideje az elhatározásnak. Természetesen nem szabad az aszszonynak már előre, abban a meggyőződésben, hogy úgyis most férjhezmegy, a lakását előbb feladni. Mindkét félnek ebben az u.n. “próbaházasságban” biztosítani kell a visszavonulását, és nyitva tartani az utat a régi életéhez. Bár felhozhatunk ez ellen a javaslat ellen bizonyos meggondolásokat, — de kétségtelen, hogy különösen idősebb embereknél ezek alaptalanoknak bizonyulnak. Mert biztos, hogy jobb egy bizonyos próbaidő után a régi barátság fenntartásával elválni, mint későn tévedésünket megbánni. Bibá Lajos: A SZURDÉKON Csavargó-forma haladt a havon át. Nyomába ott kocogott a kutyája. A szél suhogva nyargalt, vadul kavarta a havat. Puszta volt a föld, lakatlan pusztaság, amerre csak a szem ellátott. Valamikor láp terült el itt, amelyből csupán a szurdék maradt meg, de vadon és kietlen volt még mindig a táj. A csavargó-forma vergődve taposta a havat. A szél egyszer elölről támadt rá, másszor hátba kapta, Az ember kezdett fáradni. — Hej!!... — hördült megállva. A kutya rátekintett. A szeme ezt mondta: — Mönnyünk, mer gyün a nagy éccaka. Az ember tudta maga is és megindult. Megint haladtak jó kilométernyit, akkor a kutya előre szaladt. Kifeszült testtel hirtelen megállóit és nekihegyezte fülét a messzeségnek. Az ember rászólt: — Na? A kutya szükölt és két első lábával kaparni kezdte a havat. Megállott az ember is. A szél lezúdult rájuk a magasból, sivítva végiseperte a havat és éles csikorgással rohant tovább. A kutya rekedt, fulladt ugatás hallatott. Előttük, messze, barna pont tűnt fel a havon. A mozgó pont rohamosan nőtt, előbb egy csuvasz, ferde állati fej, utána a hánykódó törzs, majd az ütemesen lendülő két első és két hátulsó láb vált ki a hóból. A toportyán, mert az volt, réti farkas, ami" kor száz lépésnyire megközelítette az embert, meg a kutyát, hirtelen megállott. Zihált, a horpasza lüktetett, nyitott szájából lógott a nyelve. A kutya ott állt az ember mellett. Pillanatig a hitetlenség tompa döbbenetével meredtek a csikaszra. Az keveset várt, akkor előrecsapott füllel, puha, óvatos léptekkel, oldalt kerülve, megindult a másik két élő felé. A kutya hörgő morgást hallatott, az ember marokra fogta a gamós bot vékonyabb végét. Még nem tudta, mit akar, még nem dermesztette meg egészen a rémület, csupán az ösztöne dolgozott. Akkor hirtelen rádöbbent a borzalmas valóságra. Az ordas megérezte, hogy a másik kettő feleszmélt és most már fejét magasra emelve, minden lépését kimérve, közeledett feléjük. Az ember szörnyű első, forró kínjában magasba kapta a botját. — Te!... — üvöltötte elváltozott hangon. Az ordas fölemelt első lábát pillanatig lógva hagyta a levegőben, aztán visszaeresztette a hóra. A kutya ebben a pillanatban oldalt ugrott és kurtán vonyított. Az ember előre tette a bal lábát, szorított egyet a gamósboton és nékidülledt. A farkas csupán tíz lépésnyire állott már tőlük. Vörhenyes szemében kegyetlen éhség, az irdatlan hideg, az irtózatos csöndbe dermedt éjszakák maró pokla izzott. Megint lépett egyet. Az ember száraz, forró gőzt fújt a tüdejéből. — Gyere mán... Ugorj mán, bitang, — lihegte a fogai közül. Szélroham közeledett. A farkas hirtelen előre vágta a farát és két hátulsó lábával, förgeteges gyorsasággal szórta a másik kettőre a fagyott, jeges havat. A kutya kimeredt, úgy fújta az orrán keresztül a levegőt. Az ember védőleg maga elé emelte a balkarját. A farkas csupán erre várt. Villámgyorsan oldalt vetette magát és érdes, nyikkanó kurrantással a kutyához kapott. Az gyorsabb volt és hangtalan szökéssel arrébb ugrott. A toportyán ugyanolyan gyorsan rántotta hátrább magát. De ott maradt két lépésnyire amazoktól. Az ember még annyira sem jutott, hogy lesújtson a botjával. Különben is tudta, ha mozdul, a következő pillanatban vége van. Az ordas most őt nézte. Az emberen végigfutott a tűz. Melle megemelkedett, lábában hirtelen megdagadtak az inak. A szíve belülről valósággal kapálta a bordáit. Ő is a farkas szemét nézte, de ez a várakozás, a készülő támadás ingadozása, a bizonytalanságnak ez a zsibbasztó kínja olyan őrjítően győtrelmes volt, hogy benne is elbődült a veszett állat. 12