Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)

1958-01-01 / 1. szám

Vaszary Gábor: A SÁNTA SAS Reggel hat óra felé arra riadtam fel, hogy valaki a vállamat rázza, és közben beszél hozzám. —• Na! Mi az? Jóska barátom állott előttem. — Ide figyelj! Vadászni megyünk Sanyival és Janikával Csapokra. Cicuka is velünk jön. — Ki az a Cicuka? — A barátom menyasszonya. —. Ezért zavartál fel, hogy ezt közöld velem? — Úgy volt, hogy Benő is velünk jön, de az utolsó pillanatban közbe jött valami, és le­mondta. Erre mindjárt rád gondoltunk. Gyere el ötödiknek. — Értem, értem. De miért fontos az, hogy öten menjetek vadászni? —• Mert ötüléses autón megyünk, és kár vol­na egy helyet üresen hagyni. Na, jössz? De ne sokat vacakolj, mert az autó a ház előtt áll és a többiek már türelmetlenül várakoznak. —■ Ha háromüléses lett volna az autó, akkor kétségtelen, nem hivt.atok volna el vadászni. — Háromüléses autónk nincs. —• Ez jellemző. Mindegy. Reggel hat óra van, és máris megsértettek. Jóska elmesélte, hogy a barátjának vadász­lakja van Csapokon. Ott töltenénk az egész napot, víg vadászat közben, kedélyes társaság­ban. Cicuka majd megfőzi az ebédünket. Es­tére már vissza is jövünk. — És minek visztek magatokkal gyereke­ket is? — Milyen gyerekeket? — Hát például a Janikát. Kinek a kölyke az? — Te szamár! A Janika egy felnőtt ember, csak így becézzük. —• Ahá!... És milyen vadra lehet most va­dászni? — Most ne ilyen hülyeségeken törd a fejedet, öltözz fel gyorsan, és gyere. öltözködés közben elmondta, hogy tervük a következő: miután életükben először mennek vadászni, tehát bármilyen vadat látnak, azt rögtön lelövik. A tilalom nem fontos. Csak szarvast nem akarnak lőni, mert kényelmetlen volna a hazaszállítás. Gyorsan elkészültem, és lementünk a töb­biekhez. Mindenkivel kezet fogtam, és beszálltam az autóba ötödiknek. Mindjárt feltűnt, hogy az egyik úr fején fekete keménykalap volt. —■ Kegyed is vadászni fog? — kérdeztem. Azt felelte, hogy ő csak nézni jött. Rövidesen le is vette a fejéről a keménykalapot, és maga mellé tette. Később sem tudta megindokolni, hogy miféle belső kényszer következtében cse­lekedett így. Ugyanis a tizenhatodik kilométer­kőnél valaki a kalapjára ült. Egész úton azon vitatkoztak, hogy szabad-e keménykalappal vadászatra menni, még abban az esetben is, ha az illető csak néma szemlé­lőnek ajánlkozik. A kalap tulajdonosa tartotta állandóan sző­nyegen a kérdést. Az egyetlen komoly érv, amit felhoztak, az volt, hogy egyszer valaki egy vidéki nagynénje temetésére ment el, és a fejére cilindert tett, miután úgy vélte, hogy örökölni fog. Egy bukkanónál aztán beütötte a fejét az autó te­tejébe és a cilinderéből csinos kis zsokésapka lett, csak a színe volt undorító. Elképzelhető, milyen érzés órák hosszat egy olyan embernek a társaságát élvezni, aki állan­dóan a kalapját siratja. Ezenkívül a Cicuka nevezetű félkövér hölgy rengeteg csomagot hozott magával, és majdnem minden pillanatban meg kellett állni, hogy Ci­cuka valamit előkeressen. Ilyenkor mindenki kiszállt. A csomagtartó ugyanis az Ülés alatt volt, és még itt is mindig a legalsó csomagban volt az, amit Cicuka éppen keresett. A felső csomagban csak akkor talált meg valamit, ha előzőleg már legalulra rakta, és keresgélés kö­vetkeztében az első csomag lett az utolsó. Egyszer a sáljára volt szüksége, majd almát akart enni, és az is a csomagtartóban volt. Később zsebkendőért nyavajgott, s miután a retiküljében nem volt, megint megálltunk, és mindenki kiszállt, hogy Cicuka előszedje a cso­magjait. Egyszerre elkapott a vadászat heve. Kár, hogy Cicuka nem madár, és nálam nincsen puska. A sok ki-beszállásnál a keménykalaposnak az ujjára csapták az autó ajtaját. Ezzel aztán tökéletesen sikerült a figyelmet az ölében he­verő kalaproncsról az ujjára terelni. A sok ki-beszállás következtében az én ru­hámat meg valami átkozott fekete, lekvárszerű nyúlékony anyaggal bekenték, és senki se akart hallani róla semmit. Nem is tudom, mi értelme volt összegyűjteni egy csomó embert, hogy azok állandóan kifo­gásolják egymás jelenlétét. Közben Jóska, hogy elszórakoztasson min­ket, elmesélte, hogy Janika, aki most az autót vezeti, múlt évben pontosan ebben az évszak­ban, és ugyanezzel az autóval háromszor gá­zolta el egy felebarátját. Mindnyájan élénkek lettünk. — Háromszor ugyanazt az embert? Ugyan, kérem, — jegyezte meg Cicuka, — ez abszur­dum. — Talán vadászott rá. — De akkor is, hogy üthette el háromszor, ha hozzá számítjuk azt is, hogy az elgázoltnak mindannyiszor fel kellett előbb épülnie. —■ De egy percen belül ütötte el háromszor. — Lehetetlen. — Először normálisan elütötte, már ameny-20

Next

/
Thumbnails
Contents