Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-01-01 / 1. szám
nyíre normálisnak nevezhetjük ezt. A szerencsétlen áldozat az autó alá került, és sakálként ordított. Janika botorul azt hitte, hogy éppen az áldozat testén áll az autó kereke, és ezért rögtön hátrafelé ment. Akkor ment át az áldozat testén másodszor is. Természetesen, ekkor ordított csak igazán. Erre Janika átment rajta előrefelé menet harmadszor is. (Egy ilyen vadállatot még Janikának becéznek). Jóska még hozzáfűzte azt is, ha nem mennek oda, és nem szedik le a volán mellől Janikát, egészen bizonyos, hogy ide-oda autózott volna a szerencsétlenen, mindaddig, míg egyenlővé nem teszi a föld színével. És ennek az embernek az autójával megyünk mi vadászatra. Kriptaszagú hangulatban érkeztünk meg Csapokra. Az út szélén megállt az autó, onnan már gyalogosan kellett elérni a vadászlakot. Errefelé sok eső eshetett, mert az agyagos földbe valósággal beragadt a lábunk, és rövidesen nyakig sárosak lettünk. A keménykalaposnak még az út elején sikerült valahogy hanyatt vágódnia, és azontúl ennek az embernek egyetlen mosolya nem volt. A vadászlak nyirkos volt, és kihűlt mosogatóvíz szaga volt. Jóska és Janika rögtön elmentek vadászni. Cicuka kölnivízzel felhintette a vadászlak padlóját, és nekiült detektivregényt olvasni. A keménykalapos néhai kalapját vizsgálgatta gondterhelt arccal. Közben múltak az órák, és Jóska meg Janika nem jöttek vissza. Semmi sem engedett arra következtetni, hogy teljesen vad nélkül maradunk, mivel rengeteg lövést hallottunk. Délután három órakor végre visszajöttek a vadászok és már messziről hallottuk, hogy erősen vitatkoznak. Én eléjük mentem, mivel a vadászlak berendezését már erősen úntam. Egy nagy sánta madarat zavartak maguk előtt hangos huj-huj kiáltásokkal. A madár egyik lábára madzag volt kötve, és azt Janika tartotta a kezében. — Mit lőttek? kiltottam feléjük. — Két nyulat és egy foglyot. — Hol vannak? — A nyulak elfutottak, a fogoly meg elrepült. — Döglötten? — Na, ne élcelődjünk, — jegyezte meg Jóska. Megnéztem a sánta madarat is, mihelyt közelükbe értem. Majdnem félméter magas volt, kampós csőrrel és undorító merev szemekkel. Ilyen ronda sánta madarat még sose láttam. —• És ez a madár itt micsoda? — Egy sas. — Ezt lőtték? — Nem lőttük, egy paraszttól vettük egy pengőért. — Minek? Ezt fogjuk megenni? — Te mindent csak a hasadon keresztül látsz. A sast fel fogjuk nevelni. Addig is le vannak vágva a szárnyai, hogy ne tudjon elrepülni. A sas egészen csendesen viselkedett mindaddig, míg a keménykalapost meg nem látta, akkor aztán úgy megdühösödött, hogy neki akart ugrani, alig lehetett visszatartani tőle. Cicuka mélységes undorral vette tudomásul a sas jelenlétét, és csak annyit jegyzett meg Janika felé fordulva, hogy: — Erről is magára ismerek. A sas egykedvűen álldogált a sarokban, és csak a keménykalapos mozdulatait figyelte lázas érdeklődéssel. A keménykalapos rögtön kijelentette, hogyha a sast nem viszik ki a levegőre, gyalog megy vissza Pestre. Bár így lett volna, de inkább kivitték a sast, és egy fához kötötték. Jóska előszedett egy bizonytalan színű fazekat. Innen nincs messze a kút, majd vizet hoz bele. Addig is valaki szedjen rozsét a közeli erdőben, és Cicuka majd ebédet főz. Cicuka válasz helyett megkérdezte, hogy hol van itt a közelben egy kocsma. Amikor a kapott válasz kíváncsiságát teljes mértékben kielégítette, felvette a kalapját, és kijelentette, hogy ő odamegy ebédelni. —• De Cicuka lelkem, — kérlelte Janika, — úgy volt, hogy maga főzi az ebédet. — Érdekes, hogy ezt most hallom először. Jóska sietve közbelépett, megjegyezve, hogy krumplit főzni és rántottét készíteni ő is tud. Teát meg éppenséggel mindenki. Ebből mindjárt sejtettem, hogy a nagyobb munkákat velem akarják elvégeztetni, és ezért elmentem száraz gallyakat szedni az erdőbe. A sánta sas hosszan utánam nézett. Amikor visszatértem, éppen arról volt szó, hogy a mai nők milyen undokok. Ebből kétségtelenül megállapítottam, hogy Cicuka mégis elment. Janika olyasféle misztikus megjegyzést tett, hogy alkalomadtán erre még vissza fog térni. Egy-kettőre tüzet raktunk a pókhálós tűzhelyen, és két perc alatt sikerült olyan fojtogató füsttel teletölteni az egész vadászlakot, hogy mindnyájunkon fuldokló köhögési roham vett erőt. —• Menjen még rozsét szedni, mert nem lesz elég, — jegyezte meg Janika. — Addig én krumplit hámozok. Amikor visszamentem, éppen Jóska lépett ki a vadásziakból. — Rettenetes mi történt. — Na? — Képzeld, a forróvizes fazék feldőlt, és ráömlött arra a szerencsétlen... — Ne is folytasd! A keménykalaposra. — Honnan tudod? —• Na, hallod? Én ezt az alakot már az elindulásunk óta figyelem. Ez az ember a balsorsot képviseli. Nem csodálkoznék azon sem, ha hirtelen összeesne, és meghalna. Rá kellene vala21
