Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-01-01 / 1. szám
lányos pillantástól. A szobában terített asztal várta őket. Az asztalon a dobostorta. Virág is volt — nem az ő virága, nyilallott belé. És bor is. Kata megvágta a tortát és jókora darabot rakott Boldi tányérjára. — Jövő héten lesz a születésnapom. Nem mennénk valahová táncolni? — Sok most a munka. — A torka is belefájdult, míg kurtán, gyorsan kidobta a szavakat. — Látni sem akarsz többé? Ez nem igaz. Mi van emögött, Boldi, mi... — Semmi. — Lecsapta a villáját. — Kata... én nem tudlak téged elvenni. És azért jobb, ha... — Hiszen várhatunk — szállt a lány nyugalmas hangja. — Én is dolgozok. De várhatunk. — Nem a pénz. — Hát...? Hát...? Hát...? Kérdések. Faggatás. Boldizsár a borosüveg után kapott. Mint a hideglelős ember foga, koccant az üveg a pohár fölött. A rádió... az átkozott melódia... érzéki női hang simult reá... Megint... már megint... hát sohasem lesz vége? Az egész világ összeesküdött és mindenütt ezt az egy dalt játsszák? Az ajtó felé lódult, védekezőn mellnek feszített kezekkel. De az ajtó messze volt. — Boldi, Boldikám! — hallott valahonnan még egy hangot. — Gyere, feküdj le egy kicsit... A vörös lángok... a szeme mögött, egészen hátul... őrült koboldtáncban... “Kik még? Feleljen? Kik még?” És most a tőrök... most... a tőrök... szétdarabolják az agyát és... “Ha nem szeretsz te, én szeretlek...” — Ó! — lihegte Boldizsár. — Nem, nem, nem! Nem tudom, nem, nem... Hagyják abba, hagyja abba... — A Habanera — hatolt át a hang a vörös ködön. — Boldikám, szivem, hallgasd csak, milyen szép... Nálam vagy és a Habanera... De a pengék megint élesebbek lettek és a hang eltűnt. Csak a fütty, a kaján, kínzó fütty... “Ha én szeretlek...” — Nem! —. tört fel belőle a hörgés. — Tovább nem... Csont reccsent és zuhant és a lángok összecsaptak felette. És a lóképű szájáról diadallal szállt tovább: “... jól vigyázz!” —■ A szája közepébe — nyöszörögte verítékben fürdő ajakkal — egyenesen oda... hogy elhallgasson... És máris kezdte élőiről. De itt a szája... és bele lehetne vágni... Csakhogy ez a száj... milyen puha, jó... “vad cigánygyerek...” és ahol végigfut, ott egyre kevésbbé hasítanak a pengék, a homlokán, a halántékán, a szemén, és a lángok tánca is csillapul... “Ha nem szeretsz te... ” De hiszen nem is lángok, nem is, ez a rézszínü haj... az arcába hullik, ahogy mindig kivánta... napégetten és mégis hűvö-Jobbra: Bábolnai ötösfogat. sen, mint a tűzliliomok. “Ha én szeretlek..." Még egyszer végigrángott a teste. De nem jött zuhanás és tűz sem. Két remegő kéz tartotta a fejét és egy csengő, tiszta althang énekelte: “... prends garde á tói.” Carmen a rózsával. Ringó járása a színpadon, ahogy Don Jósét bolondítja. Az opera, páholyban a szüleivel és... — Miért énekel franciául? — kérdezte meglepetten. — Francia adó... Azt hiszem, Toulouse. Boldi hirtelen felült a díványon. Kata előtte kuporgott. Csupa nedvesség volt az arca. — Boldi — mondta szipogva és egy könny a nyelvére cseppent. Akart még valamit mondani, de csak nyelt, görcsösen. Boldi maga mellé emelte és ügyetlen gyöngédséggel simogatta a haját. — Milyen régen nem hallottam már Carment —- mormolta. —- Megnézhetnénk együtt, a születésnapodon. — Biztosan nem adják... Tudod, hogy havonta csak egyszer van operaelőadás. — Előráncigált egy zsebkendőt és a fehér haj sugár betemette a homlokát. Boldinak felrémlett, hogy az ujja köré szerette volna csavarni ezt a fürtöt és most még a gondolattól is visszarettent. Egyszerre kínozta a fehérség, a tűzli- Hom kiégett szirma. — Katika — hajolt föléje, — mióta ilyen fehér a hajad? — Öregszem, Boldi. — De mikor látta, hogy a kérdő komolyság nem tűnik el az arcából, hozzátette még: — Majd egyszer elmondom. Máskor... Később.
