Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)

1958-03-01 / 3. szám

kis tündérkére, — aztán miről tudsz mesélni?

— Mindenről! — .csillant föl a tündérke szeme, — fákról és felhőkről, madarakról és állatokról. . . arról, amikor lemegy a nap és arról, amikor főikéi a hold és ezüstport szitál a fák tetejére.

—• Várj csak, — mosolygott az angyal, — várj csak egy kicsit.

Azzal lehajolt, és megérintette a sziklát. És abban a pillanatban csillogva gyöngyözött elő a kövek közül a viz, azon a helyen.

— Neked adom a forrást és a patakot, — mondotta az angyal, — mesélhetsz neki és játszhatsz vele örökkön-örökkétig, és soha senki meg nem háboríthat. Jó lesz így?

A kis zöldruhás tündér abban a szempillantásban beleszökött a forrás vizébe, tapsolt, és kacagott, és szökdelt lefele a kövek között, a fák között, csodálkozó réteken és álmodó tisztásokon át. Kacagott, és mesélt, mesélt, mesélt. A köveknek a fákról, a fáknak a kövekről, a madaraknak a virágokról, a virágoknak a madarakról. Surrant, csilingelt, dalolt, fecsegett, szökdelt, és tréfált és közben csodálatosan szép és titokzatos meséket mesélt az erdőről. A fák mosolyogni kezdtek, a kövek kacagtak, a virágok vidáman bólogattak a tisztásokon, és szirmaikra kiültek a virágtündérek hallgatni a mesét(És azóta egyre mesél. Ha egyszer az erdőn jársz és rábukkansz valahol egy patakra, ülj le melléje csöndesen, és figyelj. Nagyon csöndes légy, és akkor hallani fogod a kis zöldruhás tündérke hangját a surranó vízben. Ha pedig jó füled van, és érted az erdők nyelvét, akkor meghallhatod azokat a csodaszép meséket is, amiket ilyenkor elmond a fáknak.)

Tehát így történt ez akkor. Az erdő kacagott és kacagtak a fák, a virágok, a rétek. Kacagtak a manók és tündérek és fent a sziklákon a Visszhang. Csak a vén Csönd bácsi nem kacagott, hanem megrázta haragosan hosszú zuzmószakállát, úgy, hogy a kis csigák alig tudtak megkapaszkodni benne, összehúzta köpenyét és messze elvonult onnan, az erdők legsötétebb mélyére, mohos fák és még mohosabb sziklák közé.

— így, — mondta az angyal, mert tetszett neki, hogy az erdő megéledt, — így, most már rendben van minden.

Az erdő pedig élni kezdett. Úgy éppen, ahogy ma is él. A szellő, akit az angyal a ruhájából kirázott, járta a fákat, és a fák suttogva beszélgettek egymással. Úgy mint ma is, éppen úgy. Vén fák odvábán, sziklák üregeiben, bozótok sűrűjében matattak a manók, és tanítgatták az állatokat arra, amit tudni jó és hasznos. Úgy, mint ma is, éppen úgy. Tisztásokon, rejtett nyiladékok napfoltjain virágok nyíltak, s minden virágban egy-egy tündér lakott, és gondoskodott arról, hogy minden madár megtanulja a maga dallamát, és senki az erdő népéből mérges bogyót és mérges .gyökereket ne egyék, olyant, amit a vén sánta

Látkép a Gellérthegyről.

boszorkány készít. Énekeltek a madarak, és mesélt a forrás, a Visszhang meg ült a sziklán halványkék ruhában, és lógatta a lábát. Úgy mint ma is, éppen úgy.

És az angyal látta, hogy szép az erdő. És ekkor elindult, és megkereste három társát. A Jóság angyalát, a Szeretet angyalát és a Békesség angyalát.

— Gyertek, — mondotta nekik, — az erdő majd kinyitja az emberek szivét, és ti beletehetitek kincseiteket.

És elvitte őket a legszebb tisztásra, amit azóta is Angyal Rétjének neveznek. Aztán várták az embereket.

És jött az első.

Jött, de hiába daloltak a madarak, hiába virágbztak a virágok, hiába mesélt a forrás, hiába susogtak a fák: az ember nem látott meg, és nem hallott meg mindezekből semmit. Fejszét fogott, levágott egy fát, és elment vele. A szive nem nyílt meg egyetlen pillanatra sem. Rontó-ember volt, ebből a fajtából való. Rontó-ember.

61