Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)

1958-03-01 / 3. szám

Az angyalok elszomorodtak, amikor látták, hogy hiába szép az erdő, a Rontó-ember nem lát meg belőle semmit. Megsiratták szegényt, amikor elment- És ez volt az első harmat a földön. Az estéli harmat.

Aztán jött a második ember. Jött és ő sem látott meg semmit az erdőből. Vakon és süketen haladt a maga útján, fejét lehajtva hordta, és száraz ágakat gyűjtött. Száraz ágakat, az élő, zöld, csodaszép erdőben. Az ő szive sem nyílhatott meg. Jött, elment. Gyűjtő-ember volt, abból a fajtából való. Közömbös ember. Gyűjtő-ember.

Az angyalok megsiratták, még jobban, mint az elsőt. És ez volt az erdőn a második harmat. A hajnali harmat.

Búsan álltak az angyalok a tisztás közepén, és sírtak. Siratták az embereket, akik nem látják meg a szépet. Sírtak a fák is, sírt a szellő, sírtak a virágok és tündérkék a virágokban. A patak is sírt és a Csönd is.

És ekkor jött a harmadik ember.

Jött, megállóit a tisztás széliben, és meghallotta sírni az erdőt. Meglátta a virágokat. A fákat. Meghallotta a csöndet és a patakot. És azt mondta halkan:

— Milyen szép...

És abban a pillanatban lehullott a szivéről egy nagy rozsdás lakat.

Akkor kelt föl a nap. Kacagó sugarai aranycsikókon nyargalták végig az erdőt. Szempillantás alatt fölszáradt a harmat. Szétoszlottak a ködök. Ragyogott a kék ég, ragyogtak a legmagasabb fenyő tetejére és vidámat, nagyot füttyentett.

És erre egyszerre megszólalt minden madár. Kacagtak a virágok, és kacagott a patak. Tündérek táncoltak a fák alatt, bukfencet vetettek örömükben a manók. A szellő megcsiklandozta a fák leveleit, és fent a sziklán tavaszillatú madárdalokat énekelt a Visszhang.

— Milyen szép! — mondotta még egyszer az ember.

Az angyalok pedig odaléptek hozzá, és nyitott szivébe belerakták kincseiket.

Az égen fönt magosán, fehér felhőhajtón a Jóisten ült maga. Bárányfelhőket pöfékelt nagy kék pipából, és lemosolygott a földre.

így volt ez, kisfiam, és így van azóta is. Háromféle ember él a világon: Rontó-ember,

Gyűjtő-ember és Látó-ember. Te látó ember leszel, ugye?

Ha majd az erdőbe kimégy, figyelve járj és lábújjhegyen. Ahogy a fák alá belépsz, és fellebben előtted az első rigó: akkor már tudnod kell, hogy az erdő észrevett.

Meghallhatod, ahogy a szellő a fák között oson, és a fák susogva beszélnek. És akkor már tudni fogod, hogy ezt a szellőt az angyal rázta elő köpenye ráncaiból. A manókat itt hallhatod, ha jól figyelsz: surrannak, matatnak ittott a sűrűben. Sok dolguk van ,hiszen tudod, ugye?

A virágokat is láthatod majd, és minden virág kelyhéből egy tündér les reád. Figyelik, hogy Rontó-ember vagy-e. Azoktól félnek.

De te Látó-ember leszel, és a tündérek azt hamar észreveszik- Kiülnek a virágok szirmaira, és kedvesen rád kacagnak. Akkor már a patakot is meghallod, mert neked mesél, csodálatos meséket az erdőről.

Csönd bácsi, az öreg, ő csak a fák közül, vagy egy szikla mögül les reád. S a vén sánta boszorkányt szintén nem láthatod, mert elrejtőzik a legsötétebb sűrűség mélyére. Csak a mérges bogyókról tudhatod majd, hogy ott jár valahol.

Kacagsz, vagy énekelsz? A napsütött sziklacsúcson egy kékruhás leányka ül, lábait lógatja, és hangodra vidáman visszakacag. Te már tudod, ki ő. Csönd bácsi nagyobbik leánya, s Visszhang a neve.

Menj bátran mélyebbre az erdők közé. A fáik alatt, itt-ott még látod majd a harmatot, ahogy megcsillan a fűszálak hegyén. Jusson eszedbe, hogy angyalok könnye az. Angyaloké, akik sokat sírnak ma is, mert annyi sok embernek marad még zárva a szive a szép előtt.

De miattad nem sírnak már. Mosolyognak, ha meglátnak jönni. Mosolyognak a fák is. A virágok legszebb ruháikat öltik magukra és megdobálnak láthatatlan, puha illatlabdákkal. Minden olyan szép, puha, tiszta és illatos körülötted, mint egy mesében. Vagy mint álomban. Vagy mint az erdőn.

Nem is tudod, mikor és hogyan. Csak mégy az erdőn és arra gondolsz, hogy szép. Semmi mást, csak azt, hogy szép. A virágok ahogy nyilának. A fák, ahogy susognak a szellővel. A forrás, ahogy mesél. És a madarak és minden.

És ahogy mégy céltalanul, egyik tisztásról a másikra, valahol megleled az Angyalok Rétjét.

Nem tudod, hogy ez az, mert az angyalokat nem láthatja a szemed. Csak annyit érzel, hogy csodálatosan szép. És megállasz. És abban a pillanatban megnyílik a szived, és az angyalok észrevétlenül melléd lépnek, és belerakják kincseiket a szivedbe. A legnagyobb kincseket, amik csak vannak ember számára- A Jóságot, a Szeretetet és a Békességet.

Te mindebből semmit sem érzel akkor. Csak annyit hallasz, hogy a madarak nagyon szépen énekelnek és a patak nagyon szépen mesél. Csak annyit látsz, hogy nagyon szép az erdő. A fák, a virágok, a fü, a moha, az ég és rajta az a nagy csillogó felhő, amelyiken a Jóisten ül, bárányfelhőket pöfékel nagy kék pipából és jóságosán alámosolyog.

Csak ha visszatérsz újra az emberek közé, a Rontó-emberek, a Gyűjtő-emberek közé, és hiába gonoszak hozzád, te mégis jóval viszonzod gonoszságukat, szeretettel vagy mindenki iránt, és az élet legnehezebb napjaiban is derű és békesség lakik a szivedben: csak akkor látják meg rajtad, hogy az Angyalok Rétjén jártál, kisfiam.

62