Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-03-01 / 3. szám
Végre befutott a vonat és Edmond Roland sietve felugrott az egyik elsőosztályu félfülkébe. Éppen be akarta huzni az ajtót maga után, amikor kívülről valaki megakadályozta. A költő visszaugrott és leült az ablak melletti ülésre. Csak annyit látott, hogy egy fiatal nő lép utána a kocsiszakaszba, azután tekintstét az ablak felé fordította és unott arccal figyelte az elvonuló tájat. — Biztosan meg fog szólítani, — gondolta kétségbeesetten. — Borzasztó, hogy egy röpke órát nem lehet egyedül az ember anélkül, hogy tolakodó idegen tekintetek ne zavarnák. A vonat robogott és a fülkében teljes csend volt. Edmond Roland gyakorlott idegei azonnal megérezték, hogy — nem nézik! A sín elkanyarodott s ahogy a költő makacsul az ablak felé fordította tekintetét, a nap kényelmetlenül a szemébe sütött. Kénytelen kelletlen hátat fordított az ablaknak, és lopva útitársnőjére pillantott. Igen szép, ifjú nő ült szemben vele és kinézett az ablakon. Egyáltalán nem méltatta figyelemre a költőt. Fátyolát felvetette s gyönyörű pezsgőszínű haja tompán csillogott a napfényben, mint olvadó arany. Edmond Roland szivarozni szeretett volna. Elővette tárcáját és megkérdezte: — Nem zavarja a szivarfüst, asszonyom? A fiatal nő ránézett és fejével tagadó mozdulatot tett. Azzal már el is fordította arcát. Roland nagyon meg volt lepve, mert ilyenféle kitörést várt: „De kedves mester, a világért sem!“... „Parancsoljon édes mester“ stb... E helyett azonban egy néma, hideg mozdulat volt a válasz. Roland azon kapta magát, hogy mélyen sértve érzi hiúságát. Most már jobban megnézte ifjú utitársnőjét. —• Talán nem ismer, — gondolta. — Lehetséges ez? A fiatal nő most felugrott helyéről, s le akarta ereszteni az ablakot. Edmond Roland készségesen segített, amit a nő kurta és légies fejbiccentéssel köszönt meg. —• Semmiesetre sem fecsegő természetű — fűzte tovább a gondolatait Roland, szivarja kék füstje mögött. — Valószínűleg nem tudja, ki vagyok... A költő, aki gyűlölte a tolakodó idegeneket, s valóban szenvedett, ha az utcán vagy másutt megszólították, most kivételesen nagyon kívánta, hogy szóra bírja valahogy utitársnőjét. Hirtelen eldobta a szivarját: — Látom, hogy mégis bántja a szivarfüst, asszonyom, — mondotta behízelgő, dallamos hangon. — Ez a dohányfajta kissé ópiumos és gyakran megköhögteti az embert... Az ismeretlen nő megrázta szép fejét és alig észrevehetően elmosolyodott. Ez volt minden. Még most sem szólt egy szót sem. S ez az ellentét a röpke mosoly és a makacs hallgatás között a végsőkig csigázta a fiatal költő érdeklődését. — Nem fél a léghuzattól, asszonyom? — kérdezte ismét Edmond Roland. Ekkor különös dolog történt Az ifjú nő retiküljéből csinos blokk-könyvecskét húzott elő. Egy aranyceruzával néhány szót írt az: egyik lapra, majd átnyújtotta a költőnek. Ä lapon a következő állott: — Uram, én néma vagyok! A léghuzat nem kellemetlen. Ha beszélgetni akar, csak így lehet. Edmond Roland mélységes meghatottságot érzett. Tiszteletteljesen megemelte kalapját, aztán új lapot fordított a blokk-könyvecskében és felírta: — Biztosítom, asszonyom hódolatteljes mély rokonszenvemről! És aláírta a nevét: Edmond Roland! Az asszony átvette a papírlapot mosolygó fejbiccentéssel, megköszönte és eltette retiküljébe. A következő állomáson megigazította fátyolát és kiszállt a vonatból A költő meghatottam, hosszan nézett utána. П1. Pár nappal később izgalmas tenniszjátszma sorsa dőlt el Mrs- Brown kertjében. A játszmát Elsie nyerte meg. —■ Hogy van az, hogy megvertél minket, — érdeklődött a játszma végével a kipirult arcú kis Lillian, — holott gyengébb játékos vagy. — Akartam, — válaszolta a szép amerikai asszony, — s amit nagyon akar az ember, az sikerül. —• Edmond Roland aláírását is akarod és mégsem sikerült megszerezni — gúnyolódott a fiatal leány. — Ki mondta, hogy nem tudom megszerezni? Már régen itt van! Elővette retiküljéből az albumot, melynek egyik lapján finom kivitelű művészi kerettel övezve ott állott a költő kezevonásával: — Biztosítom asszonyom hódolatteljes mély rokonszenvemről. Edmond Roland. Mindenki elbámult és csodálkozott. Field Lillian kissé sápadtan gratulált Elsienek. — Hogy szerezted? — kérdezte halkan. — Ez az én titkom, — felelte az asszony és ezer pajkos ördög kacagott zöldszínű, különös szemeiben. Texas jelentkezik! 42
