Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)

1958-03-01 / 3. szám

Nyirő József: ÁFONYASZEDÉS Nyár kezdete. Gyönyörű idő. Teljessé vált az élet. Minden mozog, lélegzik, dolgozik, küzd, változik. Fa, bokor, réti virág, bogár, lepke, víz, napsugár, madár, a föld minden lénye ismeri útját és célját. Kiteljesül benne az élő törvény, minden fűszál kinyilatkoztatás. Máskor magával ragadott, fölemelt, gyönyö­rűségem volt, kibékített az élettel. Ma rá se gondolok. A zöldség- és gyümölcséhség kibír­hatatlanul erőt vett rajtunk, és ma jött a hír, hogy megérett az áfonya. Nehéz a mellünk a vágytól, ahogyan Jánossal az erdő felé csörte­tünk. Sóvárgunk a zöld után, és szinte kinéz­zük a földből azt a pár fő salátát, zöldhagymát, árva retkecskét, ami itt-ott, arasznyi ágyacs­­kákban az ablakok alatt szomorkodik. A látástól is átszellemülünk, mint az őz az első rügyektől. Ezek az erdei parasztok messzi földről hozzák a zöldséget. Nekik nem hiányzik, de bennünk vágyakat, álmokat okoz, és benyomul a kép­zeletbe. Izgalom futja be az agyat egyetlen ösztövér retek láttára. Akinek nem jut, bele­halványodik, és sötéten lesüti szemeit. Ilyen­kor értjük meg Ézsaut. Ragyogó szemekkel beszélünk flekkenekről, csirkehúsról, spárgá­ról, paradicsomról, barackról, szőlőről, öreg borokról és egész testünk belereszket. És most, — Úristen! — itt van az első áfonya. Régóta lessük, mikor kapja meg sötét acél­fényét, különös erdei ízét. Eddig a levelek alá rejtőzött hamvasan és érintetlenül. Most rá­megyünk Jánossal. Titokban, hogy a többi ne tudjon róla, és nekünk több jusson. Séta leple alatt derítettük föl, hogy mit várhatunk az erdőtől. Már a málnát is számon tartjuk. Az fogja felváltani az áfonyát. Dúskálni fogunk az erdei gyümölcsökben, hogy a gombát ne is említsem. Felvirradt szegény, hazátlan ma­gyaroknak. — Te erre menj, János! Én majd a túlsó er­dőrészt járom meg. Mohón kapom be az első szemeket. A gyer­mek és az állat gyönyörűségével. Fényt kap tőle a szemem. A gyümölcs befesti kezemet, szájamat. A pillanat teljesen az enyém. Ha el­múlik, megismétlem. Beosztom, játszom vele, és kezdetleges öröm remeg bennem. Aztán óvatos, ravasz leszek, mint a vad. Önmaguktól hegyeződnek füleim, pillantásom sanda, gya­nakvó. Villámgyorsan fürkészem át az ágak szövedékét. Mozdulataim nesztelenek és sur­­ranóak. A megfeszített érzékek világosságával észlelek mindent, ami körülvesz. A szerzés szenvedélye erőt vesz rajtam, és alakoskodom. Ez itt jó hely. Messziről kék lobot vet az áfonya. Csak ne jönne senki! A puha mohán odasettenkedem, és nekihaj­­lom a bokroknak. Kopogva hullanak a sörét­szem bogyók a pléh dobozba. Hajlom, hajlado­zom. Már magamtól is sajnálok minden sze­met. Akár liternyit is Ígér ez a tisztás... Csak ez a János ide ne jönne... Milyen gyönyörű, teljes szemek!... Az idő múlik. Derekam nyilai a sok görbü­léstől, fejem is előre bólogat már, mint a med­véé. Kínosan egyenesedem ki. Az ördög vigye el, milyen szaporátlan dolog az áfonyaszedés. Lábaim is reszketnek, nem lehet abbahagyni. Aláhajlom, és úgy nézek át a bokrok sűrűjén. Fekete csillogás a levelek alatt megbújt sok bogyó. Szerencsém van. Itt még nem legelt senki. A behulló naptól fényekben úszik az erdő. A szálegyenes fenyők bronza, üdesége, illata elvarázsol, az érintetlen moh-gyepek különös világa vesz körül sokmillió éves szépségével. Budapest éjjel.

Next

/
Thumbnails
Contents