Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)

1958-03-01 / 3. szám

Ellen Morris:

AZ AUTOGRAMM

i.

— Te még nem láttad a gyűjteményemet?

Browné büszkén nyitotta fel albumát. Valóban pompás és értékes kötet volt ez az aut.ogrammgyüjtemény. Több mint kétszáz, összefűzött pergamenlap, mindegyiken híres emberek eredeti kezevonása... A legtöbbje egyenesen a fiatal asszonyhoz címezte szellemes mondatát. Ott, ahol valamelyik, időközben meghalt híresség kézirata volt: fekete préselt

selyemcsokor fonta körül a pergamenlap sarkát.

A vaskos kötetben ott volt úgyszólván mindenki, aki csak jelentett valamit a korszakban. Királyok gyakorlott, határozott névaláírása, írók kidolgozott gömbölyű betűi, festők és muzsikusok kusza szarkalábírása-.. Voltak azután bolondos, vidám lapok, ahol zongoraművészek verset komponáltak, költők tájképet és karrikaturákat rajzoltak, festőművészek kottát írtak. Lassanként külön lépcsőfokot jelentett fiatal művészek számára a Parnasszus felé vezető ütőn, ha beírhatták nevüket a szép amerikai asszony naplójába. Mindenkinek autogrammja ott volt,... azaz, hogy egy valakié mégis hiányzott! Amint ezt a kis Field Lillian azonnal észre is vette:

—• Elsie édesem, — kiáltotta lelkendezve, — Edmond Roland, a költő aláírása hiányzik innen ...

Browné majdnem elájult a kétségbeeséstől:

— Valóban még nem tudtam megszerezni, — dadogta — Edmond Roland barátságtalan és mogorva ember és én nem ismerek senkit a környezetéből.

—■ Edmond Roland aláírása az autogrammgyüjtők között kincset ér, — jegyezte meg Lillian. — Alig hiszem, hogy valakinek is van már aláírása tőle. De ebből a gyönyörű gyűjteményből mégsem szabad hiányoznia.

— Mit tegyek? — panaszolta Browné. — Többször nála volt már a kötet, de mindig visszautasította. Azt üzente, hogyha minden ilyen albumba beírná a nevét, reggeltől estig ez lenne a dolga.

—■ Édesem, — élesztette tovább a parazsat Field Lillian, becsapva a kötetet, — ezt az aláírást mindenáron meg kell szerezni. Edmond Roland a jövő embere. Fiatal férfi, aki nem hiszem, hogy ellent tudna állni egy röpke mosolyodnak. Itt nyaral a közelben. Guethary mellett s úgy tudom, hogy mindennap megteszi az útat vasúton Hendayba, ahol állítólag a nővérét látogatja meg.

—. Ah, valóban meg kellene kísérelni — sóhajtotta Elsie, — de ezek a francia költők olyan furcsa emberek és én nem szeretem a kockázatos kísérleteket-Aztán másról beszéltek...

Amikor végre Lillian elment és Browné a

helyére tette az autogrammgyüjteményt, hoszszú ideig állt a szekrény előtt és gondolkodott a vállalkozásról. Ezen töprengett még alkonyaikor is, amikor a nap violaszín fátyolfüggöny mögött lebukott a socoai hegyek alá.

II.

Másnap délidőn Edmond Roland könnyű kocsija Guethary vasúti pályaudvara felé tartott. Amint az állomáshoz értek, a költő kiugrott a kocsiból és odaszólt a bakon ülő férfinak:

— Este hétkor jöjj értem, Michel, mint rendesen.

Ezzel besietett a váróterembe, hogy elrejtőzzék a mindenfelől feléje röppenő tekintetek elől. Szürke sapkáját a szemébe húzta és mogorva pillantásokat vetett a felfigyelő emberekre. A népszerűség valóban terhére volt a fiatal költőnek, hiszen már ott tartott, hogy egy rózsát sem szagolhatott meg a nélkül, hogy valami amatőrfényképész kodakja ne csattant volna a háta mögött.

41