Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-03-01 / 3. szám
a kis patak? Vízierő!... Munkától izzó telepek terve zúgott, kalapált a fejében!... Naggyá fogja tenni Nyirmadarast!... Ezzel fog fizetni a kis ifjúkori svihákságért. A pénzével, a roppant nagy szervező képessége felemelő erejével fogja meghálálni a városnak azt a vasárnapot, amelyen olyan kedvesen becsapta őket. A hatalmas ipartelepek kopácsolása, a gépek zúgó munkája, mind az ő nevét fogják hirdetni. Senki sem fogja tudni, hogy miért éppen ebbe a csöndes kis porfészekbe öli bele a kincseit, akadályokat gázoló roppant tudását. De 6 tudja!... Az ifjúsága kis kalandjáért, amelyik úgy tündököl át az élete szürke kárpitján, mint parányi nap a téli felhőkből. Este a nagyszálló éttermében vacsorázott. A városka előkelősége egymásután szállingózott be egy kis vacsora utáni sörözésre, hallgatni a cigányt, fölgyujtani kissé a napi gondokba fáradt életet. A pincértől kérdezte meg, hogy kik az egyes érkezők. Senkit sem ismert már meg a régi emberek közül. De őt sem ismerte meg senki. Egy-egy múltból felmerülő arcra fölmosolygott, vagy elfelhősödött a tekintete. Nini, az alpolgármester, akkor még acélos tekintetű, friss fiatalember, hogy megrokkant, megöregedett ő is. Az akkori polgármester már nem is éL Szegény kis pocakos öreg. Még mindig látja maga előtt izgalomban fénylő arcát. Ez meg itt Klári, a polgármester lánya. Fájdalmasan dobbant a szemébe a kép. Sokgyerekes mama, fáradt, kissé petyhüdt arccal. A szeme egykori nevető, tiszta kékje elvesztette üdeségét, az ifjúság tüzelő erejét. Hogy megfakult, megöregedett itt minden! Karcsú kis talpas pohárból itta a tüzes magyar bort. Egyedül a bor maradt meg vénségére is parázsos zamatúnak. A szemére rózsás felhő borult. A nyugalmas vacsora utáni szivarozás füstje kéken kígyózott el a feje fölött. Nézte az embereket, Nyirmadarast, ezt az öregedő, fáradt kis várost és nem ismert rá a hajdani kedves, bolond kis vasárnapra. A vendégek egy elfutó pillantással megkeresték az arcát. Érdekes öreg ember. A pincérek már suttogták is az érdeklődők fülébe, hogy amerikai. Itt lakik a szállóban. Az emberek legyintettek. Amerikai! Hát aztán! Mi közük hozzá! A svihák indus herceg emlékének keserű izét még mindig érezte a város élete. Biztosan ez is valami csaló. Tíz óra után odalépett egy népes törzsasztalhoz, bocsánatot kért, egyedül van, engedjék meg neki, hogy a társasághoz üljön. Az emberek fanyar szájjal, nem valami barátságos-biztatóan, de megengedték neki. Éppen szembe került Klárival. A tekintete elsimult az egykor izzó leányszemek fakult bársonyán. Beszélni kezdett. A bor mámora egymásután kergette szájára a nagy, diadalmas szavakat. A város felvirágoztatása... Ipar, kereskedelem... Gazdagság, jólét... És ezt mind ő fogja hozni... Életet kell itt teremteni a csöndes egyhangúság után... Életet... Az emberek furcsán, bambán néztek rá. Sajnálták: Szegény részeg, miket hord itt össze!». Az ajkakon mosoly kelt. Gúnyos, szúró kis mosoly. Halk, dugott suttogások szárnyaltak mindenfelé. Mindnyájan a polgármestert nézték. Vájjon mit fog felelni!... Mert felelnie csak kell valamit erre a sok zagy vaságra!... Fújjon rá erre a lehetetlen kártyavárra, amit ez az öreg amerikai svindler a fantáziája bortól fűtött száguldásában itt összehordott. — Uraim! — emelkedett szóra a polgármester, — nagyon szép minden, amit itt hallottunk! A gazdagságot, a jóllétet, a boldogulást mi magunk sem vetjük meg, csak... csak különösnek találjuk, hogy így egyszerre, minden bevezetés nélkül, éppen a mi vásorunkat szemelte ki erre a nagy kegyre!... Van a mi városunk történetében egy érdekes kis eset, amelynek tanulsága alól, hiába, nem tudunk szabadulni!... Járt itt nálunk egyszer, egy vasárnap délutánon, lehet annak vagy harmincöt éve... egy indus herceg... Itt már fölszabadultak az eddig lebéklyózott nevetések. Zuhogott, harsogott a kacagás, mintha csattogó nyilak verdesték volna a terem falait. Az emberek úgy érezték, hogy ezzel a kitört, gátját vesztett nevetéssel tartoznak az életüknek, saját maguknak, a megbántott büszkeségüknek. — Djamirah Lahorey! — zúgták kórusban a nevet, mely akkor szégyenfoltként beleégette magát a város életébe. Csak egy arcon nem volt nyoma a nevetésnek. Az egykori polgármester lányáén. A szeme lesütve pihent az asztalterítő fehérségén. Fáradt, multbaszálló sóhaj kelt az ajkán, amelynek halk hangja beleveszett a kacagás lármájába, és amelyet senki más nem vett észre, csak az öreg amerikai, ki az asztalfőn ült remegőn, fehér arccal, mint akit egy féltett kincsétől loptak meg. Félretolta a talpas poharat. A szája tikkadtan kereste a szavakat, amelyeket még mondani kellett. — Bocsánat... — suttogta csöndesen, — én jót akartam... Kifizette a számláját. A kalapját a fejébe nyomta vállára vette felöltőjét és mély meghajlással kifelé indult a vendéglőből. A mámortól és a reázuhant kacagás lármájától kissé fáradtan lépdelt a gúnyosan mosolygó pincérek sorfala között. Még hallotta odabenn egy jókedvű fiatal ember harsogó hangját: — No, mit szóltok hozzá? Egy II. Djamirah Lahorey herceg! Az emberek örültek a diadaluknak, hogy megszabadultak egy újabb sviháktól. Odakünn kocsiba ült és kihajtatott a vasúthoz. A söntésből valaki kifutott az utcára és egy felkapott hatalmas göröngyöt hajított a nyári éjszakában tovaporzó kocsi után. 40
