Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)

1958-03-01 / 3. szám

kül nincs igazi ősz. Később megismertem a Gráz környéki hegyeket és Karinthia vad erdővidékét és végül a felhőket karcoló, mindig hóval boritott innsbrucki hegyekben és erdőkben jött néha hozzám vissza az ősz.

De akármerre jártam, mindenütt kegyes volt hozzám. Megvigasztalt, megnyugtatott és szelíd kezeivel bekötözte az élettől kapott sebeimet, melyek sokszor bizony nagyon véresek és nagyon fájdalmasak voltak.

Mióta itt vagyok, elhagyott az Ősz. Bár itt is kék az ég, itt is tiszta a levegő és az “Indián Nyár”, — ahogy itt nevezik az őszt — talán szebb és hosszabb, mint bárhol másutt a világon, — csak éppen erdő nincsen. Itt csak város van, füst, — korom van és robot. Itt a dinamizmus uralkodik és az életre-halálra menő verseny, a harc. Itt nincs megbékélés, nincs megnyugvás és nincs megpihenés, mert itt nincs erdő. Ami van, az nem számomra van, az a másé... s ami számomra is elérhető, az csak kirándulóhely, egy-egy park, millió másnak ugyanúgy, mint nekem. Minden van ezekben a parkokban. Van pad és van asztal, tűzrakóhely és szemétkosár, karbantartott tisztások és sima betonutak az autók ezrei számára, van bennük patak szépen ívelő betonhidakkal, van hinta, csúzda és homokgödör a gyermekek számára, egyszóval van bennük minden, de minden..., csak épen élet nincsen.

Mióta itt vagyok, csak egyszer jött vissza hozzám az Erdő, az ősz és jó Csönd-herceg, a nyáron, Kanadában. Egy nyaralóhelyen töltöttünk nehány napot. Nem volt nagy meleg, fürödni nem lehetett, de kék volt az ég és szelíd bárányfelhők csábították szemünket a messzeségbe, nem fújt a szél és a víz hívta, csalogatta az embert. A nap már lebukott a tavat körülvevő erdők távoli koronája felett s ahogy ott álltunk a parton gyönyörködve a naplemente szinpompájában, megpillantottam egy kis indián canout. Sohasem eveztem ilyen csónakban, de most ellenállhatatlan kényszert éreztem. Felvettem a kis lapátot és ellöktem magam a parttól. Nem messze volt egy sziget. Egészen kicsi sziget, mindössze nehány fával és egy düledező faházzal. Mire megkerültem, a tó vize teljesen elcsendesedett. Olyanná vált, mint a tükör. Semmi sem mozdult. Se szél, se fa, se viz, se hal. A ma'dárdal is elült a minket körbefogó erdőkben, — csönd volt. Olyan nagy csönd vett egyszerre körül, hogy nem mertem belemeríteni a lapátot a vízbe, úgy éreztem magamon ütnék vele gyógyíthatatlan sebet. Félig elfekve mozdulatlanul maradtam a csónakban és nem gondoltam semmire. És akkor megszűnt számomra tér és idő, mintha eltűnt volna a testem és a csónak alólam s mintha csak a lelkem lebegett volna a víz színe felett, körülölelve a Csöndtől. Akkor felémhajolt az Erdő, amelyik kézenfogva hozta magával áz őszt, amelyiknek még nem volt itt az ideje és hirtelen elkezdtek hozzám beszélni. Elmondták

16

a/ életemet, az örömeimet, a fájdalmaimat és a szenvedéseimet. Nem kérdeztem őket és mégis mindenre feleltek, mintha csak tudták volna, hogy mit szeretnék tőlük kérdezni. Feleltek nekem, vigasztaltak, megsimogatták a lelkemet és megszidtak egy egy “miért”-ért szelíden és nagy, nagy jóakarattal. És akkor Kelemen Lajos tanár úr jutott az eszembe és a kolozsvári kirándulások. És megértettem, hogy nincs értelme semmiféle “miért”-nek az Élettel szemben, mert az élet könyörtelenül és diadalmasan megy a maga útján tovább és hogy mi — emberek — azon egy jottányit sem tudunk változtatni. Hogy a lényeg nem abban van, amiben mi keressük. Nem az életünk ezerféle megnyilvánulásában, szokásainkban, külsőségeinkben, nem kapcsolatainkban, legyen az társadalmi, rokoni, vagy bármilyen egyéb, — nem a látható világban. A Lényeg bennünk van! Lelkünk legmélyén és azért olyan mélyen és azért annyira elrejtve, hogy semmiféle külső befolyás ne tudja megzavarni, ne tudja megváltoztatni.

Mert a Lényeg egy, és változatlan kell maradjon.

Ez a felismerés volt a válasz az utolsó, de mégis mindig visszatérő “miért”-emre, életem legnagyobb fájdalmára, — Terád.

Aztán elhallgatott a Csönd és én úgy éreztem legjobb volna meghalni, legjobb volna a Csönd puha ágyában örökre megsemmisülni. Ekkor azonban egy messziről — talán a végtelenből — jövő gyermeksirás megzavarta a Csöndet és a Nyugalmat és én meghallottam kicsi testvéred sírásában a miattam való aggódását. És tudtam, megértettem, hogy nem szabad meghalni, nem lehet megsemmisülni.

S most, hogy itt betegen ülve nézek ki az ablakon és látom az őszi levelek hullását ez a csónakázás jut eszembe és ez nyugtat meg újra minden azóta felgyűlt “miért”-tel szemben. Mert a Benned lévő Lényeg egy és változatlan kell legyen. És ha az a lényeg részese az enyémnek, akkor valóban nem fontos, hogy miért nem Írsz... ? miért nem küldesz legalább egy amateur fényképet, holott tudod, hogy a legutolsót évekkel ezelőtt kaptam rólad........? miért nem törődsz annyira

sem velem, hogy legalább életed nagyobb változatait közöld velem... ? és miért még csak válaszra sem méltatod kérdéseimet, leveleimet Mindegy Kislányom! Az Élet megy tovább s Te is csak azt az utat járhatod, mely számodra rendeltetett. A Lényeg egy és azt a körülmények nem tudják megváltoztatni.

Az én leányom vagy és ez a lényeg elöbbutóbb cselekvésre késztet.

És ha majd egyszer — változó életed útjain — Téged is kézenfog az Ősz, akkor jussanak eszedbe ezek a sorok és akkor emelj fel a földről egy sárguló őszi falevelet, mert azon meg fogod találni az édesapád lelkét.

Cleveland, 1957 október.