Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-02-01 / 2. szám
HASZONTALAN NYULAM BULAM. Ébredt az erdő a tavaszi reggelben. A nap fényes arcát nézegette a tó tükrében, s még ő is megállt egy pillanatra, hogy a tavirózsák szépségében gyönyörködjék. Csupa dalolás, csupa virágillat volt minden. — Jóreggelt, jóreggelt!... — Bókoltak egymás felé a csilingelő harangvirágok. A mókus éppen most kormányozta át magát lompos farkával egyik fáról a másikra, aztán ő is megpihent egy kissé, szétnézni a pompás reggelben. Jókedvvel ébredt Mókus koma, jókedvét azonban elrontotta, hogy az iskolára gondolt. Hogyne, mikor nemsokára évzáró vizsga lesz, és a sok-sok leckét, amit ősszel, meg tavasszal tanultak, szigorúan számonkéri tőlük Varjú bácsi, az öreg tanító. —• Mi is van mára feladva? — töprengett a mókus, még fényesebbre kefélve közben selymes bundáját. —• Hopp! Éppen itt jön a kis sündisznó, ő mindig olyan szorgalmas... Majd ő megmondja! Már nyitotta is a száját, mikor a sün különös dolgot művelt. Futtában hirtelen megállt, szempillantás alatt összegömbölyödött, és úgy is maradt, mint egy tüskés labda. A mókus leugrott a fáról, és nevetve kiáltott. — Mit csinálsz, Sün barátom? A sün elődugta apró szemét. — Nem látod? Ismétlem a leckét. Megmondta Varjú tanító bácsi, milyen fontos tantárgy az önvédelem. Ha jön az ellenség, téged fürgeséged ment meg. Engem az, ha jó szorosan összehúzom kezem-lábam, a fejemet is behúzom tüskés ruhámba. Ellenség legyen a talpán, aki így elbánik velem! Most tudom csak, milyen nehéz mesterség ez. Folyton ismételni kell, míg jól nem tudom. — Menjünk együtt az iskoláig! — indítványozta a mókus. Néha előreszaladt a fák lombjai között, aztán visszatért megint barátjához. A sün még haladtában is bele-beleszagolt a fehérszirmú százszorszépekbe, aztán akkorákat tüsszentett, hogy a sárgarigó majd leesett a fáról ijedtében. —• Micsoda neveletlenség ez? — kiáltott rá méltatlankodva a sünre. — Ahelyett, hogy az én gyönyörű énekemet hallgatnád? Talán neked nem is tetszik az énekem? — Ne haragudj, sárgarigó — mondta a sün mentegetőzve, — de ma reggel olyan jó kedvem van! Úgy érzem, jelesre fogok felelni az iskolában... Azzal még egyet tüsszentett, akkorát, hogy a sárgarigó felröppent, és az erdő másik végébe repült. A sün meg a mókus végre odaértek az iskolához, mely egy terebélyes galagonyabokor lehajló ágai alatt volt, az öreg harkály háza közelében. Csaknem mindannyian ott voltak. A fülemüle az énekleckét gyakorolta, a harkály a kukacok természetrajzát magolta lapulevél tankönyvéből. A tarka szarka most is pletykált szomszédjával, a rövidlátó, szemüveges vakonddal, és akkor sem állt be a csőre, mikor a tanító belépett. A mókus helyet foglalt az utolsó padban, de még akkor is kópéságon járt az esze. Elhatározta, hogy óra alatt lyukas mogyoró héjj at gurigái a padok alatt, hadd csodálkozzanak a többiek, mi zörög annyira. Ez a terve azonban füstbe ment, mert nagyobb események történtek ma az iskolában. Varjú bácsi, a tanító, méltóságteljesen szétterítette fekete frakkját, úgy ült le székére, egy rókagomba közepére. Éppen be akarta fejezni a névsorolvasást, amikor lihegve és makogva Nyulam Bulam megérkezett. — Menj a helyedre! —• kiáltott rá mérgesen a varjú. — Majd elválik, mit tudsz! Megkezdődött a tanítás. —• Amint tudjátok — szólt a varjú — itt, az erdőben, legfontosabb tantárgy az önvédelem. Ezernyi veszély fenyegeti a kisebb állatokat. Csak szorgalmas tanulással és gyakorlással érhetjük el, hogy túl járjunk ellenségeink eszén. Ezért adtam fel ismétlésnek az eddig tanult anyagot... Nos hát, Nyulam Bulam, ha már olyan bátor vagy, hogy harmadszor késel el a héten, mondd el nekünk, hogyan védekezel, ha farkast érzel közeledni. Nyulam Bulam hátracsapta hosszú füleit, és makacsul hallgatott. Hogyan vallja be, hogy ő csak egyszer-kétszer olvasta el a leckét. Úgy érezte, kitünően tudja ő így is. Minek az a sok unalmas ismétlés? Virágzik az erdő, jókat lehet bukfencezni a puha füvön, inkább azzal tölti az időt. A varjú komolyan ráncolta a homlokát. —• Ejnye, Nyulam Bulam! elégtelent kapsz, mert nem tudsz semmit. De jól vigyázz, nehogy az életeddel fizess majd hanyagságodért... Nyulam Bulam kicsit szégyelte magát. Nem is mondta meg otthon, hogy dacit kapott. Nemsokkal ezután szörnyű dolog történt az erdőben. A lomposfarkú vörös róka előbújt földalatti házából, és vadászni indult. Nyúlhúsra vásott a foga, de hiába állt lesbe, hiába öltötte ki a nyelvét a nagy futásban, a nyulakat nem tudta elcsípni. Megtanulták azok alaposan a leckét; „tornászni minden reggel, hogy izmos, erős legyen a lábunk... A legkisebb gyanús neszre két lábra állni és szimatolni, merre van az ellenség... És ha kergetnek, nem szabad ész nélkül rohanni, hanem cikk-cakkban, hol jobbra, hol meg balra, míg biztonságba nem jutsz.“ Marta az éhség róka koma gyomrát. Ravasz szeme majd kiesett, úgy lesett a friss nyúlpecsenyére. —■ Hopp! Mi az ott?! A tisztás közepén, a selyem füvön kövér kis nyuszi bukfencezett. Vígan rikkantott néha, mint akinek nincs más dolga. Nyulam Bulam volt az, senki más. Látszott 61
