Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-02-01 / 2. szám
rajta, hogy elhanyagolta a tornát. A bukfencet tudta, de a futásban ügyetlen volt. Mikor megismerte a rókát, szive riadtan verni kezdett. Futott, amerre látott. Közben eszébe jutott, hogy olvasott valamit arról, hogyan kell megtéveszteni az ellenséget. Annakidején kétszer is elolvasta. —‘Jaj, csak most az egyszer jusson eszembe! — gondolta, debizony nem jutott. Most már látta, mi a különbség a felületes tudás és az alapos megtanulás között. Most, amikor már késő volt! Nyakában érezte a róka lihegését. Behunyta a szemét, aztán akkorát visított, hogy a szarka abbahagyta a csörgést a fán, és kidülledt szemmel leste, mi történik alatta. Futott is rögtön, szétvinni a hirt. A róka elfogta Nyulam Bulamat, most viszi a szájában, borzalom, borzalom!!... A mókus hallotta, és nagyon elszomorodott, Megfogadta, hogy soha többet nem haszontalankodik óra alatt az iskolában, csak most az egyszer meneküljön meg szegény Nyulam Bulam. Varjú tanító bácsi kövér könnycseppeket törült le arcáról a szomorú hirre. Nem így Nyúlanyó, Nyulam Bulam édesanyja! Mikor meghallotta, mit csörög a szarka, szélvészként rohant a róka után, sőt, eléje is került, és ott ugra-bugrált az orra előtt, mintha megijedt volna tőle. — Nini! — hökkent meg a róka. — Mégegy ostoba nyuszi! Méghozzá szebb, mint ez a fióka... Már inkább csak a jobbikat eszem! Azzal elengedte a kapálózó Nyulam Bulamat és nyulmama után vetette magát. Hoho! Nyúlanyó szorgalmasan tanult iskolás - korában Úgy ugráltatta a rókát, hogy annak már majdnem földet súrolta a nyelve. Jobbra futott nyúlmama, aztán hirtelen balra, majd meg körbe-körbe. A szarka, aki idáig követte őket a lombok között, majd megpukkadt nevettében. — Kéne mi? Kéne? — csúfolta a rókát, hogy az már nem is látott a méregtől. Nyúlanyó meg izmos lábaival végleg eltűnt szemei elől és hazáig meg sem állt. Hogy mit csinált Nyulam Bulam? Amint felocsúdott a nagy ijedtségből, hazafutott ő is. Sírva borult édesanyja nyakába, aki ügyességével és bátorságával megmentette az életét. Aztán... elővette az ismétlést. Vizsgáig minden tárgyból jelesre javított. De legeslegjobban mégiscsak önvédelemből felelt a vizsgán... Értavi Barát. TÖRD A FEJED A rejtvény leírását l. a túloldalon A HAZÁRÓL. Lement a nap. De csillagok Nem jöttének. Sötét az ég. Közel s távolban semmi fény nincs. Csak mécsvilágom s honszerelmem ég. Szép csillag a honszeretet, Gyönyörűségesen ragyog, Szegény hazám, szegény hazám te, Neked kevés van ilyen csillagod. Mécsemnek lángja mint lobog! Mitől lobog? mi lengeti? Éjfélt ütött. Ti lengtek itten Mécsem körül, ti népem ősei! Mintha nap volna mindenik, Oly tündöklők e szellemek, Tündöklők, mert hisz a dicsőség, Sugármezébe öltözködtenek. Ne nézz ősidre, oh magyar, Ki most sötétségben vagy itt, Ne nézz ősidre, e napokra... Szemeid gyöngék... a napfény megvakít. Hazám dicső nagy ősei, Ti földetrázó viharok! Ti egykoron a porba omlott Európa homlokán tomboltatok. Oh nagy volt hajdan a magyar, Nagy volt hatalma, birtoka, Magyar tenger vizében húnyt el Észak, kelet s dél —. hullócsillaga. Csak hogy rég volt, midőn magyar Fejekre termett a babér, A képzelet sebes szárnyú sas, Elfárad mégis, mire oda ér. Oly régi elhervadt a babér A magyaroknak homlokán, Hazám oly rég voltál te nagy, hogy Nagyságod híre csak mese tán. Már rég nem sírtam, s íme most Pillámon egy könny rengedez, Magyar nép, vajon hajnalodnak, Vagy alkonyodnak harmatcseppje ez? Magyar dicsőség, mi valál? Hullócsillag? mely tündökölt, Aztán lehullott a magasból, És mindörökre elnyelé a föld? Vagy üstökös vagy, oh magyar, Dicsőség! mely jött, s távozék, Hogy századok múltával újra Lássák fényét a népek, s rettegjék? Petőfi Sándor. 62
