Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-02-01 / 2. szám
— Laci! Most... most mi lesz? —• Megyünk a Parlament elé! — kiált Laci s hangját átveszi a tömeg: — Megyünk a Parlament elé!... A széles Margit hídon álltak a villamosok. Nem volt, ki vezesse őket, hiszen vezetők, kalauzok s utasok együtt csatlakoztak a Parlament felé haladó tömeghez. Az egyetemisták elől, a cimernélküli magyar zászlóval, széles fegyelmezett sorokban haladtak. Sanyi mindenütt szorosan barátja mellett ment s ujjongva fel-felkiáltott: — Nézd! Mennyi ember! Aki tehette, ifjúmunkások, öreg szakemberek, orvosok és hivatalnokok, utcaseprők, háziasszonyok és diákok eg;r sorban, egymás mögött sorakoztak fel az úton. Egyik-másik táblát vitt, ilyen felírással: “Sajtószabadságot és szabad rádiót akarunk!” “Normareviziót!” Ezt a szót ugyan nem értette Sanyi, de ideje sem volt, hogy megkérdezze. Hangját úgyis elnyelte volna az egyre hangosabban zúgó, egyre egységesebb kiáltás: — Ruszkik haza!... Ruszkik haza!! Rusz-kik haza!... A pesti dunaparton, a belügyminisztérium előtt éktelen fütyülésbe kezdett Sanyiék mögött egy csoport ipari tanuló. — Mit fütyültök? —. igyekezett túlkiáltani a lármát Sanyi, mire egy szélesvállú, bozontoshajú fiú felvilágosította: — Nem tudod? Ez az ávósok főfészke! A bátyámat is itt vérték másfél hétig, mert át akart szökni a határon. Sanyi válaszul két mutatóujjút a szájába dugta és akkorát füttyentett, mint soha életében azelőtt. Egy fiatalasszony mellettük tágranyilt, ijedt, mégis boldog arccal kérdezte minduntalan szomszédjától: — Jaj Istenem! Nem lesz ebből baj? — De baj lesz — nyugtatta meg amaz. — Csakhogy nem nekünk, hanem NEKIK. — S a “belügy” néma, lezárt rengeteg ablakára mutatott. Mire a Parlament lépcsőinek kőoroszlánjához értek, mögöttük feketéllett a hatalmas tér a sok embertől. Rendőrök: sehol. Azzal sem törődött senki, hogy Piros belügyminiszter hányadszor tiltja meg a csoportosulást Budapest utcáin s hányadszor vonja vissza rendeletét. Egyet akart a nép s ez a vágy egyre nagyobb hangot adott: szabadnak lenni végre! Zengett-zúgott a tér a sok toroktól: — Uj vezetést akarunk. — Nagy Imrében bizalmunk! — Éljen a népi hadsereg!.. Éljen a népi hadsereg! S a katonák, kik közül sokan még szökve, kommunista tisztjeik egyenes tilalma ellenére csatlakoztak a tüntetőkhöz, egyre többen lettek. A Parlamentnek azonban nemcsak rengeteg gótikus ablaka maradt zárva, hanem kapu sem nyílt meg, hogy beengedjék Nagy Imréhez az egyetemisták küldöttségét. Azok ott álltak, türelmesen, leeresztett zászlókkal. Most már ráértek várni. Velük együtt vártak a magyarok tízezrei, az egész ország... Sanyi felkapaszkodott a kőoroszlán hátára. Nagyon fontos helyen érezte magát s feleletre se méltatta egy csoport távolabb álló csitri lány hangos megjegyzéseit. Közvetlenül mellette a rádió kiküldött autója várt, készen arra, hogy Nagy Imre beszédét rögtön közvetítse. Az ablakok, a tér körül házakban mindenütt kitárva. Minden erkély zsúfolásig megtelve emberekkel s aki tehette — ez tetszett legjobban a fiúnak —■ nemzetiszín zászlót tűzött ki ablakába. Piros-fehér-zöld... Piros-fehér-zöld. És sehol vörös lobogó! Csodálatosképpen sem éhséget, sem szomjúságot nem érzett Sanyi, pedig alig ebédelt s már hat óra körül járt az idő. Margit-hid a zajló Duna felett. VIRÁGOK VIRÁGA. Virágok virága, Akácfa virága, Nekem mindig kedves, Nekem mindig drága. Borulj friss-fehéren Az egész világra! Szórd be illatoddal A sok magyar házat, Honnan az örömet Elűzte a bánat, Hol már a tűrésben Fáradt az alázat. Nevesd tele hittel Szomorú szivünket, Hadd érezzük újra, Hogy az élet lüktet... S boldog magyarokká Gyógyíts meg bennünket! Gyökössy Endre.
