Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)

1958-02-01 / 2. szám

falba és ő, visszatántorodva, majnem elveszítette az egyensúlyát. Ezután rögtön belenyomta magát mélyen a sarokba, nemcsak az arcával, hanem a mellé­vel és a gyomrával is és az ujjai erőszakkal be­levésődtek a kőben lévő centiméternyi mélye­désbe. Most már nemcsak reszketett, hanem az egész testét remegés rázta, amit nem tudott legyőzni és összeszorította a szemeit. Érezte, hogy köny­­nyen lehetséges, hogy most elájul, végigcsúszik a falon és lezuhan a semmibe. Hogy az életét megmentse, mély szippantásokkal szívta magá­ba a friss levegőt. Nem tudott visszamenni. Egyszerűen nem tudott. Teljesen képtelen volt a legkisebb moz­dulatot is csinálni. Másodpercek teltek el, mialatt a hűvös, gyenge szél végigsimogatta az arcát és mélyen alulról a közlekedés tompa moraja felhallat­szott. Mikor a közlekedés áramlata egy pillanatra kihagyott, káltott egyet. Aztán ordított: “Se­gítség!!”, de olyan erővél, hogy belefájdult a torka. De mialatt a kiáltás elhangzott, érezte, hogy a szél elnyomja a hangot. Még ha valaki meg is hallotta a kiáltását, erre semmi jel nem mutatott, és így világös lett számára, hogy meg kell próbálnia vissza­menni. Egyszerűen nem volt más kiút. Félelemmel teli lassúsággal tolta a bal lábát egy-két centiméterrel odább az elérhetetlen messzeségben fekvő lakásablaka felé. Aztán reszkető balkezének ujjaival is ennek megfe­lelően odébb mászott. Sokáig nem birta rászánni magát, hogy a jobblábát a sarokpárkányról a másikra ráemel­je, aztán végre ez is sikerült és hallotta a sa­ját kemény lélegzését, — lihegett. Mikor aztán a jobb kezével végigcsúszott a falon, csodálkozva vette észre, hogy a megme­revedett ujjai alatt a sárga lap ott maradt a téglához nyomódva. Egy szörnyű hang hagyta el a torkát, mintha sóhajtás vagy nevetés lett volna. Kinyitotta a száját és a fogai közé vette a lapot Mialatt teljes erejével összpontosította a gon­dolatát először a ballábára, aztán a balkezére, aztán a másik lábára és a másik kezére, lassan, majdnem észrevétlenül, állandóan reszketve tolta magát előre. Egy ilyen lassú lépésnél megpróbálta a sze­mét csukva tartani, mert így biztosabbnak érezte magát. De újabb szédülés vett erőt rajta, fel kellett nyitni a szemét és arcát erősen a falhoz szorítva kémlelt oldalt a hideg, durva vakolatra. így hát nyitva tartotta a szemét, de tudta, hogy el van veszve, ha csak egy pillantást is vet szemben a kivilágított ablakokra. Nem számolta, hány óvatos, kis lépést tett, mellel, hassal és arccal a falnak nyomódva, de tudta, hogy az a gyenge önuralom, amivel még a szellemét és testét kormányozta, már nem tarthatott sokáig. Egyszerre csak feltűnt a képzeletében a sa­ját otthona, melegen, meghitten, hihetetlenül lakályosan. Látta sajátmagát a lakásában lép­kedni, kitárt karokkal a szőnyegen feküdni és az elképzelhetetlen biztonságot élvezni. Ennek a biztonságnak az elérhetetlensége, az ellentét a mostani helyzetéhez, több volt, mint amit el tudott viselni. Mégegyszer meg­tört önuralmának ereje és a szédítő magasság­tól való félelem újra elhatalmasodott idegein és izmain. Ugyanebben a pillanatban a balkeze az üres levegőbe tapogatózott és ő megtántorodott. A. jobblába beleütődött a bal sipcsontjába; oldalt billent, kezével üvegbe és fába ütközött, ezen a keze tovább csúszott és az ujjahegyei bele­kapaszkodtak az ablakának a szélébe. Jobbkezével bizonytalanul tapogatózott az ablak felé, mikor térdre esett; a saját súlyától és összecsukló testének nyomásától a nyitott ablak csikorogva lezuhant, becsukódott és a csuklói a párkányba ütődtek. Egy pillanatig térden maradt a párkány leg­szélén és megpróbálta az egyensúlyát vissza­nyerni. Aztán elvesztette az egyensúlyát, a vállai hátrahajoltak, előre dobta a karjait, a kezei mindkét oldalon nekiütődtek az ablak­keretnek és ujjaival megragadta a felső ablak keskeny fakeretét. A megerőltetéstől reszketve húzta fel magát, mialatt a homlokán nagy izzadságcseppek foly­tak végig, teljes akaratát és minden gondolatát az ujja hegyeire összpontosítva. Aztán engedett a feszültség, majd teljesen megszűnt, a melle érintette az ablakkeretet, ő párkányon térdelt és homlokát a zárt ablak üvegjéhez nyomta. Ráejtette kezeit az ablak keretére éz bebá­mult a szobájába, —: a vörösesbarna hever őre a szoba túlsó oldalán és egy folyóiratra, amit ott leejtett, a falon lógó képekre és a szürke szőnyegre, a benyíló bejáratára, a papírjaira, az írógépre, az íróasztalra, alig egy méter távol­ságban. Hirtelen egy kis mozgás vonta magára a figyelmét az íróasztalnál, — egy vékony kis füstcsik emelkedett a hosszú hamuval égő ci­garettájáról, amit — és ez volt éppen a meg­foghatatlan, — csak pár perccel előbb hagyott ott. Megmozdította a fejét és az ablaküvegben meglátta a fogai között a sárga lap gyenge visszfényét. Egyik kezével elengedte az ablak­keretet, kivette szájából a papirt, a nedves sarkot letépte és kiköpte. Másodpercekig cso­dálkozva bámult a szobából kiáramló fényben a kezében lévő sárga lapra, aztán bedugta a kabátzsebébe. Nem tudta az ablakot kinyitni; túl kevés hely volt ahhoz, hogy az ujjait közéje dugja és a felső ablakon száraz festék ragadt. Gondosan, az egyensúlyát megtartva, a bal­kezének ujjhegyeit megint belevésve a kes-44

Next

/
Thumbnails
Contents