Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-02-01 / 2. szám
KEGYELEM félórákon keresztül. Ezeket az adatokat és számokat jegyezte fel erre a sárga lapra. Szüksége volt ezekre az adatokra, hogy alá tudja támasztani az ötletét, ami az önkiszolgáió Üzletek egy újfajta kirakási módszerére vonatkozott; ezek nélkül az ideája csak egyéni vélemény volt, semmi más. És mindez, a saját egyéni gyorsírásában felírt jegyzetei, megszámlálhatatlan munkaóra eredménye, ott kint feküdt a párkányon. Egy jó darabig azt gondolta, a lap elveszett, nem lehet semmit sem csinálnia. Újra el kell kezdenie a munkát. Dehát ez két hónapot ven ne igénybe, és a pillanat, hogy az ötletét előterjessze, most van, az ördögbe is, hogy az őszi kirakatoknál már hasznosítsák. Öklével rávágott az ablakkeretre. Ezzel és hasonló ötletekkel lassan megkülönböztetné magát a többi sok fiatalembertől a cégében. Ez képezte volna a csúcsra való hosszú felkapaszkodás legelső mérföldkövét, ahová teljes akaratával törekedett... Mérlegelte, hogy vájjon kimásszék-e, és hozza vissza a lapot. Ez nem lehet olyan nehéz. A párkány körülbelül olyan széles volt, mint amilyen hosszú a cipője és teljesen sima. Minden ötödik téglasor a házfalon egy-két centiméterrel bemélyült, úgy hogy az ember könynyen megtarthatta az egyensúlyt. Egy hirtelen elhatározással felállt, az előszobaszekrényhez lépett, kivett egy régi sportkabátot. Pelvette és affin gyorsan a nyitott ablakhoz lépett. Homályosan érezte, hogy ezt jobb azonnal és túlsók mérlegelés nélkül megoldani. Átlendítette egyik lábát az ablakon és óvatosan tapogatózott a párkány után egy méterrel az ablak alatt. Az alsó ablakkeretbe kapaszkodott, átbujtatta a fejét a nyíláson és hirtelen az arcán érezte a kinti hideg levegőt. Nagyon óvatosan maga után húzta a másik lábát is és lassan felegyenesedett. Most jó egyensúllyal teljesen kint állt a párkányon a -sötétben, a lassú, hűvös szélben, hat emelettel az utca fölött és bebámult a saját, kivilágított lakásába, ami így teljesen idegennek hatott. Elővigyázatosan kinyújtotta a jobb kezét a legközelebbi bemélyülő téglasorba. Meg kellett magát erőltetnie, hogy meg tudja tenni az első, habozó lépést oldalra és a gyomortájékon félelmet érzett; mégis sikerült neki, mert nem hagyott magának gondolkozásra időt. Megállás nélkül tolta magát tovább, — jobb láb, bal láb, jobb láb, bal —, a cipőtalpa a durva kőhöz simult, az ujjai a ház falához tapadtak. Egyensúlyban tartotta magát, éppen olyan könnyű volt, mint ahogy gondolta, így a párkányon menni. Zakójának a gombjai állandóan karcolódtak a durva kövön és érezte, amint minden kis vakolat kiugrásnál ellenállásba ütköztek. Egyszerűen nem engedte meg magának, hogy lenézzen, bár az érzés, hogy ezt meg kell tennie, Először sírsz. Azután átkozódsz. Azután imádkozol. Azután megfeszíted Körömszakadtig maradék-eröd. Akarsz, egetostromló akarattal — S a lehetetlenség konok falán Zúzod véresre koponyád. Azután elalélsz. S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz, Utoljára is tompa kábulattal, Szótlanul, gondolattalanul Mondod magadnak: mindegy, mindhiába: A bún, a betegség, a nyomorúság, A mindennapi szörnyű szürkeség Tömlöcéböl nincsen, nincsen menekvés! S akkor — magától — megnyílik az ég, Mely nem tárult ki átokra, imára, Erő, akarat, kétségbeesés, Bűnbánat — haszontalanul ostromolták. Akkor megnyílik magától az ég, S egy pici csillag sétál szembe véled, S olyan közel jön, szépen mosolyogva, Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull. Akkor — magától — szűnik a vihar, Akkor — magától— minden elcsitul, Akkor — magától — éled a remény, Álomfáidnak minden aranyágán Csak úgy magától friss gyümölcs terem. Ez a magától: ez a kegyelem. Reményik Sándor. egy pillanatra sem hagyta el; azt sem engedte meg magának, hogy gondolkozzék. Gépiesen, — jobb láb, bal láb és újra és újra — tolta magát csigatempóban előre és látta a házkiugrást közeledni Végre ott volt és arccal a ház felé a két fal által képezett sarokban állt, kifeszített lábakkal, homlokát a beugráshoz szorítva. Nagyon lassan végigcsúsztatta a homlokát a falon és meghajlított térdekkel lehajolt a két kifeszített lába között heverő lap felé. Nem érte el egészen, mert a térde nekinyomódott a falnak és nem tudta jobban meghajlítani. De a fejét mégis kicsit jobban le tudta hajtani és a jobb vállát annyira előre nyújtani, hogy a lap egyik csücskét meg tudta fogni. Ebben a pillanatban a lábai között mélyen lent meglátta az utcát. Közlekedési jeleket, autófényeket, utcai lámpákat, neonreklámfényeket látott és apró, fekete, mozgó pontokat — embereket. Félelemroham hatalmasodott el rajta hirtelen erővel. A másodperc tört részében, mielőtt még a borzalom megbénította volna, újra felegyenesedett, de olyan hirtelen, hogy a feje keményen beleverődött a 43
