Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-02-01 / 2. szám
FERI: (A földre csüggeszti szemeit.) Azért, mert én nem haza jöttem, csak látogatóba... (Mind elmerednek a csodálkozástól. Bede Mózesben is megfagy a szó.) FERI: (Mintha önmagának folytatná.) ...Lehet, hogy az életben sohasem jövök haza. Odapusztulok én is, mint annyi ezren. Ki tudja, mit hoz a jövő? Ki tudná a sorsát a saját porának is ezekben az időkben? (Katicához.) Nekem vissza kell szöknöm, Katica... Hogy merjem a te életedet is magammal vinni? Nem volna becsület. Hogy merjem továbbra is megkötni a szivedet? Vajh, ha szép madárkát fogtam, rabságba zárjam-e, dalát megfojtsam-e, szivét megöljem-e? Nem volna tisztesség. Ezért nem merlek megcsókolni, Katica! ANNA NÉNI: Hát ezért? BEDE MÓZES: (Büszkén kiszélesedik a székén.) Hát ezért? KATICA: (Boldogan, lelkesen.) Mi lenne, ha én is veled mennék, Feri? FERI: (Keserűen.) Velem? A hazátlanságba? Jövőtlenségbe? Bizonytalanságba? Semmibe a semmire? örök hazasóvárgónak, hogy ne leld az izét a kenyerednek se? Nem, Katica. Idegenben nekünk csak megszokni lehet, de élni nem. Te elhervadnál odakinn, ha a föld minden kincsét raknám is a lábaid elé. Maradj csak itthon, Katica, szegénynek, szenvedőnek inkább. Nem a te szivednek való az idegen világ. Elfogyna lassankint odakinn. Látod én is ezért szöktem haza. KATICA: Ezért? FERI: ...Legalább egyetlen lélegzetet venni itthon. (Boldogan.) Itthon!... Tudtam a veszedelmet. Minden veszedelmet. Hogy minden lépésemnél a halál várhat reám, de itthon, itthon, Katica! Nem tudod te azt. Nem bántam én semmit, csak még egyszer látni titeket, apámat, anyámat, ezt a kicsi házat. Megjárni a határt, szeretni az erdőt, inni a borvizből. Megnézni, megvan-e még a fecskefészek az eresz alatt. Fát dönteni a Kustalyon, kaszát suhintani, nyulat riasztani a lucernásból, patakot hallgatni, madarat meglesni. Nem tudjátok ti még, mekkora nagy templom az itthoni bükkös, a fenyves, ha a hajnal hasad és a szomorú fűz leereszti haját a Homoród vizibe... Itthon fáradni el a mi tüzünk mellett, hallgatni az agyam zúgását, a test zsibongását, mialatt édesanyám a vacsorát főzi, s a temetőben a fáradt keresztek egymáshoz dőlnek, mosolyogva nézni, az álmos gyermekek szempillájára, hogyan rakja a lámpa aranyát. KATICA: (Elvarázsolva.) Hogyan rakja a lámpa aranyát!... (Kurta csend, az elgondolkodott nők orsópergése hallatszik, az emberfejek töprengése látszik.) FERI: (Mintha mesét mondana.) ...Mert — tudod — az úgy volt, hogy akármerre jártam, akármit csináltam, úgy éjjel, mint nappal, ezt a földet láttam. A munkába hívó sziréna reggel azt sikoltotta: “Erdély!” — Este a nagy város neonfényeiben ilyen szavak gyúltak az én szemeimben: “Hargita! Havasok! Vásárhely! Vásárhely! Kolozsvár! Parajd! Korond! Almás!”... A szívem pedig fájt utánuk. Hej de cudarul fájt!... Haza kellett jönnöm egy lélegzetvételre! BEDE MÓZES: (Meggyőződéssel.) Haza kellett jönnöd! ZÓLYA DÁVID: (Alig várta, hogy megkérdezhesse.) Mi hir van odakinn? Mit csinál Amerika? (De erre mind elődugják a fejüket a jó hírre szomjuzva.) FERI: (Odavetve.) Úgy hirlik, készülődik. MÓZSI: (Türelmetlenül) Készül, készül, de meddig? FERI: Pár esztendő beletelik... ZÓLYA DÁVID: (Csalódottan.) Azt mi nem győzzük kivárni. Addig nekünk végünk. Elég rossz hírt hoztál. BEDE MÓZES: (Haragosan.) Megbolondultál Dávid? Hogy mondhatsz ilyent? Annak van csak vége, aki elveszti a hitit... Hogy az neked rossz hir, mit a fiam hozott? Nem tudsz te olvasni abból, hogy ő itt van? Kell-e nagyobb csuda, mint hogy az elszakadt falevelek újra visszaforrnak a hazai fára, mert nincs másutt lelkűk? Kell-e jobb hir ennél? ZÓLYA DÁVID: Ez igaz! BEDE MÓZES: Ne lesd te Amérikát, sem más külországot! Nem függhet a sorsa a mi szép hazánknak attól, hogy a kormányoknak most milyen a kedve. Tanóid meg, ügyedet, bajodat soha se bizd másra, idegenre. Te légy annak a gazdája mindig és csak arra ügyelj, hogy annak igazságát, becsületét el ne lopják tőled, meg ne hamisítsák! FERI: (Nekitüzülve.) Igaza van, apám! ZÓLYA DAVID: Isze’ mondasz valamit. BEDE MÓZES: (Katicára néz.) Hozzád is volna pár szavam. KATICA: Tessék, édesapám! BEDE MÓZES: Mondád Ferinek, hogy nem így vártuk haza... Hidd meg, jobb, hogy így jött haza. Nem fegyverrel, tűzzel, halottakra lépve. Jobb, hogy kódusrongyban, mint idegen cifrában. Magyarnak, embernek, e föld gyermekének, soha nem pusztuló keresztfának ... Hogy üldözik, lesik, s az apai küszöbön belül is futásra áll a lába? Hogy magunk is rettegünk, szenvedünk? Mi az, hogy mi lesz velünk?... Mikor kicsinyek voltatok, így játszódtatok: “Tüzet veszek, ne lássátok, ha látjátok se mondjátok!” — Nohát! Ilyen tűzvivő Feri is, ilyen vagy te is, s mind azok vagyunk. Egymáshoz hordozzuk az élet erejét, ólthatatlan titkát. Titokban magunkba rekkentve hogy ellenség, gyűlölet és átok a kezünkből soha ki ne verje... Én hát csak azt mondom: Jácodjatok tovább ilyen halálosan szépen! Hordjátok a tüzet! Vigyétek, vigyétek, merre ember lakik, ennek a világ-37
