Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-02-01 / 2. szám
kérdezhetek ilyent? Az én régi kicsi fiam vagy!... (Ellágyulva.) Emlékszel-e, mikor még apró gyerek voltál és felültél a kutya hátára... (Iámét magára eszmél.) Vájjon én vagyok? Nem álmot látok! Ki ez a sok ember?... (Ismét a fiának esik.) Meghallottad, ugy-e, hogy hívlak, mindig hívlak?... (Ijedten.) De te milyen éhes lehetsz! És én csak a magam örömét beszélem... (Az asztalhoz lépik, kirántja a fiókját. Belenéz, keres, de nem találja, amit keres. Mindent kiszór, ami a fiókban van. Abroszt, késeket, kanalakat, villákat és az üres kenyérkosárkába belebámul.) Nincs! Üres! Annyi kenyerünk sincs, mit a kezébe adhassak!... Mi történt velünk Szentséges Úristen!... ZSUZSA NÉNE: (Csendesen kivesz az ajtón.) TOMPOSNÉ: (A székre erőlteti az édesanyát.) Ülj le kicsidég Anna, hiszen alig állsz a lábadon. Meggyőzött a sok... ANNA NÉNI: (Enged, fáradtan maga elé bólogat.) Meggyőzött a sok... Meggyőzött a sok... FERI: (Merev léptekkel apja elé járul. Kissé csalódott, keserű.) Adjon Isten jóestét apám! Hát megjöttem. BEDE MÓZES: (öröm, kétség, bizonytalanság rajta.) Látom. FERI: (Szomorúan.) Meg sem ölel? Kezét sem nyújtja? BEDE MÓZES: (A fiát fürkészve, önmagával küzdve.) Szeretném, de még nem tudom, hogy megcsókolhatlak-e. FERI: (Elképedve.) Hogy megcsókolhat-e? (A fonó népe jelentősen néz egymásra.) BEDE MÓZES: (Liheg a belső felindulástól, de mégis olyan, mint a szikla.) Még nem tudom, hogy a fiam-e, vagy ellenség lépett a házba. FERI: (Megdöbbenve.) Ellenség? BEDE MÓZES: A mai világban sohasem lehet tudni, ki a gyermek, ki a barát, ki az ártó és tönkretevő. Akit megcsókolsz, az árul el téged. FERI: (Megrettenve, szégyenülve és felháborodottan.) Maga mit képzel?... Hogy én? ... (Felvillanó szemekkel) Én?... Aki ilyent mond... még ha az apám is!... ANNA NÉNI: (ijedten felugrik.) Mózes! Apjuk! Fiam! Feri!... BEDE MÓZES: (Nem hederít az asszonyra. Enyhültebben a fiához.) Tudni akarom, hogy mivel jöttél. Mutasd a passzust! FERI: (Keserűen elmosolyodik. Ráüt a lábaira.) Passzus? Ezek az én passzusaim. BEDE MÓZES: (öröm csillan a szemében.) Szöktél? Becsületesen szöktél? FERI: Három országon keresztül. De lehetett négy is. Nem igen számoltam. BEDE MÓZES: (Mintha kő esett volna le a szivéről.) Ammá más! (A kezét nyújtja. Még csak a kezét.) Akkor Isten hozott! FERI: (Mohón megragadja, majd maga elé tartja az öreg kezet, nézi szeretettel.) Milyen régen láttam' ALÓZI: (Csillogó szemekkel.) Te, Feri!__ mikor szöktél, lőttek utánad? FERI: Anélkül nem szökés a szökés, ecsém! BEDE MÓZES: Miért nem ülsz le? FERI: Még nem kínáltak vele. ANNA NÉNI: (Felugrik) Jaj, hol a fejem! Jöszte, lelkem! (A saját székére ülteti.) BEDE MÓZES: (Mosolyogva.) Úgy no! FERI: Köszönöm, édesanyám. ANNA NÉNI: Bár örökre ehhez a székhez szögezhetnélek! ZSUZSA NÉNE: (Bejön az ajtón, köténye alól kivesz egy tányért, benne kenyér, szalonnadarab, egyetlen fő vöröshagyma. Ráteszi az asztalra.) Semmiség. Csak ami szegény házunktól kitelik. (Annanénihez.) Ne vegyétek zokon. Jobban esik, ha ezt a kicsit is megoszthatom. ANNA NÉNI: Köszönjük Zsuzsa. BEDE MÓZES: Hol vagy Katica? Jere te is virágom!... Hát nem futsz a mátkádhoz? Szólj hozzá no! KATICA: (Szemérmesen, zavartan a legény elé áll és éppen csak kidzdergi.) Fe-feri!... FERI: (Míg a leány közeledett, ő is felemelkedett. Ő is félve mondja) Katica, hogy vagy?... KATICA: (Rebegő szájjal.) Nem így vártuk, Feri! Nem így ígérte, mikor elment. FERI: (Tompán) Tudom. KATICA: Aszonta, hogy dallal, diadallal... ismét szabadon, boldogan... hogy ne legyen több félelem, halál, pusztulás és akkor... mi is, ketten... FERI: (Komoran) így mondtam... És egyszer igy is lesz! ANNA NÉNI: (Egymáshoz tolja két gyermekét, biztatja kedvesen.) No csókoljátok meg egymást szépen! BEDE MÓZES: Miféle jegy esők, kik meg sem csókolják egymást? SÁRA: Úgy, mint a két kápónavirág a versben, az ótár felett! KATICA: (A legény ajka felé kinyúlik.) Feri! FERI: (Gyengéden átkarolja.) Katica! (Lehajlik a másik fejre, hogy megcsókolja. Az utolsó pillanatban azonban visszarántja magát.) Nem merem! Nem merlek megcsókolni, Katica! (A remegő lányt odaadja az édesanyjának.) (Mindenki bámul hihetetlenül, értetlenül.) BEDE MÓZES: (Elsötétedik és számonkéri a tettet.) Miért nem mered megcsókolni ezt a tisztességes leányt?... Ő nem, — azt tudom, de te úgy érzed, hogy méltatlan vagy hozzá? FERI: (Nem bántja az apja gyanúja.) Én sem! Sohasem! Pillanatig sem! BEDE MÓZES: Nohát akkor? FERI: (Az apjára nézve.) Most én is azt mondom, mit édesapán mondott nekem. Nem tudom, hogy megcsókolhatom-e? BEDE MÓZES: (Megütközve, rosszat sejtve.) De miért? 36
