Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-02-01 / 2. szám
nyom a szememet. Az a sorsa, hogy ledőljön az érett gabona. Nem sok osztoznivaló marad majd utánam. Tán az egy becsület. Igaz székelynek azt sohasem szabad magával vinni a sírba. Azt nekünk mindig egymásra kell hagynunk. Ha kiveszitek a kebelemből, osszátok szét egymás között. Osztán vegyetek ásót a kezetekbe, de mélyre ne temessetek, hogy tovább hallhassam a ti beszédeitek, élhessem veletek a nehéz életet. Hogyha imádkoztok, veletek imázom, hogyha sóhajtoztok, veletek sóhajtok. Veletek leszek a barázdában, megosztom a fejszét, örömet és a kárt, születést és halált. Ne kívánjátok örök nyugodalmat, mert oly kevesen vagyunk, hogy a sárban sem nyughatunk. Nehéz itt az élet. Szikla, hegy, kő minden. Mégis áldott legyen a Hargita, Kárpátok, áldott annak népe, aki él, vagy alant, a porban is apátok, anyátok! Székelyek Istene, ne hagyj minket soha!... (Fáradtan legyengül a je je és ősz haja előrehull.) MÁSODIK JELENET. (Gondolathosszáig tart a nagy igézet, s utána kitör a lélek láza. A leányok halkan felsikoltva, öreg Bede Mózes nyakába omlanak, dédelgetik, szeret getik. Az asszonyok se tudják, hogy melyik világon vannak. A legények felugrálnak és feltartott karokkal dörgik.) Éljen Székelyföld!... Éljen!... GERGŐ: (Vállon ragadja és megrázza a “muzsikacsinálóf’) Hé, te Fűzi Károly! Valami táncot! Beléhalok, ha ki nem táncolhatom, amit most érezek! FŰZI: Csak baj ne legyen belőle! GERGŐ: Ne törődj vele, ha maga a fergeteges istennyila mindjárt ide is vág! FŰZI: (Vállat von) Mit húzzak? GERGŐ: Valami jót! Valami igazit! Nekünkvaiót! (Legények, leányok helyet csinálnak, egymás mellett félkörbe állnak. Az asszonyok is elhúzódnak az útból. A tűztevő legény csudafát tesz a parázsra. A tánczene indul.) GERGŐ: (Beugrik a középre. Balkeze a csípején, a jobb a füle mellé vetve.) Hej! (Az ősi vérforraló magyar tánc. A néző legények se állhatják meg szó nélkül. Egész testük ritmus egyhelytükben is és ".szót adnak a táncnak”, rövid időközökben belekiáltanak a tánc taktus szerint. így): “Huj! Huj!! “Járjad Gergő, és az erdő!” “Rúgjad azt a földet, hadd ébredjen tőle!” “Isten, aki látod, Te is megkívánod!” “Félre halál, hától, ha a székely táncol!” “Huj! Huj!” (Alig fejeződik be a Gergő tánca, tüzes csárdásra fordul a muzsikaszerszám. Egymás után vágnak bele a párok. Senki nem törődik már a jelennel, éjjel, hogy mi van odakinn. A felszabadult érzések kábulata magával ragad mindekit.) HARMADIK JELENET. (Mikor javában áll a tánc, csendesen nyílik az ajtó és egy magas, fiatal, férfi áll meg az öblében. Utvert, törődött, üldözött, bujdosó. Az első pillanatban senki se veszi észre.) ANNA NÉNI (Elsőnek néz oda, meglátja, felsikolt.) A fiam! Feri! Egyetlen gyermekem!... (A párokon áttörve rohan oda és öleli.) (A zene megtörik, elnémul. A váratlan meglepetés zavara. Asszonyok, lányok, legények, mindenki a bujdosóra bámul, mintha nem hinnének a saját szemeiknek. Az emberek is felállnak az asztal mellől. Elsőnek az apa, Bede Mózes, mindenféle indulatok vonaglanak az arcán, teste meg-megrándul, de nem szól, csak nézi a fiát. Senki sem szól egy szót sem. A rendkívüli esemény megnémított mindenkit. Katica ijedten kissé hátrál önkéntelen és olyan az arca, mint nagy fehér ostya. így emelkedik ki mégjobban az édesanya, kinek lelkiállapoL tát, szavai, mozgása, lényének szinte magánkivülisége emeli ki.) ANNA NÉNI: (Hol a fia nyakába omlik, hol elengedi és örömében kacagva összekulcsolt kezeit az ég felé emeli. Arcára hullanak á könnyek. Egyik pillanatban a fiához, másik pillanatban az Istenhez beszél.) Te vagy?... Te vagy, gyermekem!... Mégis jó vagy, Isten, hogy hazahoztad!... Igazán te vagy?.. 1 Mindjárt megszakad a szivem!... Hamar! Hamar! Mózes! Katica' Hazajött! Mégis megérhettem! Kinek adjak hálát?... (Megragadja a fia kezét és a lámpa alá vonja.) Jere, hogy lássalak, igazán te vagy-e! Óh én vén bolond asszony! Le se ültetem... (Hirtelen odaránt egy üres széket és a kötényével idegesen törülni kezdi, gyorsan, bolondul, de mindjárt el is löki magától, hogy a szék felfordul és ismét a fiához repül, hirtelen megáll előtte. Nem érinti, csak mélyen, szivszákasztó módon belenez az arcába mintha meg akarna győződni a valóságról.) Mégis ő az! A fiam! Él! Itt van! Hazajött! Óh csudatevő Isten!... (Sir, kacag is. Hirtelen aggodalommal szétnyitott, tévelygő ujjakkal érintve itt-ott a fiú testét, remegve számbaveszi.) Milyen űzött vagy, kicsi fiam! Milyen hajszolt! Miiyen szegény! Milyen tépett a ruhád! Az arcod sovány, meghalt a rózsa rajta! A szemeid nem a régiek! Tudsz-e már kacagni? ... Ki vagy, édes fiam?... (Két öklével a saját mellére üt, mintha meakulpa volna.) Bolond! Bolond! Én bolond! Hogy 35
