Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)

1958-02-01 / 2. szám

ról, s irtott a gyűlölet, vak bosszú, papjainkat elevenen a templom ajtajára szegezték, vé­reinket a hajuknál fogva vonták a farönkre és vagdalták le fejszével a szemünk láttára, mert mi itt vagyunk és itt leszünk! Nem az a fontos, hogy elorozták földünket, marhánkat, a kenyeret a kezünkből, rette­­gők, rongyosak és éhezők levénk a saját ha­zánkban. — hanem az a fontos, hogy va­gyunk. ÁLÓZI: (Lelkesen.) Vagyunk, s leszünk! BEDE MÓZES: ... Immár harminc esztendeje elmúlt, hogy idegenek dúlnak rajtunk, hor­dozzuk a rabláncot, visszaverik az anyaszót is a szánkba, minden börtön a mi jajunktól hangos, fegyverek merednek ránk, az Istent is eltiltották tőlünk és őrt kell állítanunk, hogy keresztet vethessünk. Ablakunkat ellen­ség lesi, javainkat irigyek perelik és ha innen hazamentek, senki se tudhatja, haza ér-e élve, Hogyha találkozunk, s a kezünket nyújtjuk, minden mozdulatunk búcsuzás egymástól. Ha az égre nézel, dübörgő bom­bázók néznek rád vissza, hogy erőt, remény­séget az égből ne kérhess. Kárhozott igékre bálvány előtt kell hajlonganod, véredet on­tanod, mindened odaadod ... Közben gyűl a veszedelem az egész világ fölött, s minden faluvégen az ujjongó halál járja már is toborzó táncát. TOMPOSNÉ: Az az! A halál! BEDE MÓZES: (Keményen) ... mégse ezek­től félj! Úgy lehet, földrészek csatára lendülnek és a rettenet elborítja az eget és földet. Soha nem álmodott pusztulás szakadhat minden pilla­natban ránk és milliók múlnak el. Lehet, hogy meghalunk, de történjék bármi, a mi nagy igazunk örök jogunk e földön, soha el nem pusztul. Mi csak alászállunk a többi székelyhez új gyökeret kötni, új kenyeret fa­kasztani Székelyföldet megtartani, az új fü­vet, virágot kidugni a kövek közt is, a meg­zúzott fenyők csonkjait bekötni, — de eljön az idő, hogy új dal kél fölöttünk, új imádság szárnyal, a szerelem is kinyílik, a gyermek is játszik, a tüzünk kidugja kék haját a kémé­nyen, a levert Szüzmária ismét felszáll trón­jára, hogy csókolni nyújtsa kicsi Jézust és utódaink kiszántják a bombát, ronda tank­dögöket, vasszörnyetegeket. Csodálkozni fog­nak, hogy alattuk már kihajtott a friss fű, elindult az új élet. Mert az élet a legnagyobb igazság a földön és áldástermő titka a szere­tet. És mi megszabadulunk! TOMPOSNÉ: Bár megszabadulhatnánk! Óh bár úgy lenne! BEDE MÓZES: (Meggyőződéssel) Abban bi­zonyosak legyetek, hogy csak kitisztul a nagyhatalmak agya, s felismerik a mi iga­zunkat, kik immár ezer esztendeje vérzünk, pusztulunk, hogy Nyugaton a népek fejlőd­hessenek, megerősödhessenek. Hogy Bécs muzsikálhasson, Páris Notre Dame-ot épít­hessen, Róma pápát választhasson, multat őrizhessen, az angol a világon mindenütt otthon lehessen, tudás kincs, paloták, művé­szet, szárba szökhessen, Nyugat az Isten lá­báig halmozhassa vagyonát, hatalmát, jólé­tét, s az érte pusztuló Magyarország iránt hálátlan lehessen. Meglássátok, atyafiak, hogy magasra fog emelkedni a magyarok szomorú keresztje. Hiába keresnek ellene hamis prófétákat, árulják, vészéjtik. A ke­resztnek a titka és az életnek a lényege mindig ugyanaz marad. Mindaddig, mig a szenvedő népek keresztje nem győzhet, nem lehet igazság, békesség az élet a földön, csak új veszedelemnek. Mindaddig, mig felfeszítik az igazat, minden templom kárpitja fölétől az aljáig ketté hasad, a föld megindul és a kősziklák meghasadnak. Jaj a világnak, amig ezt fel nem ismeri... Ti azonban ne csüggedjetek! Ha eljön az óra, megmondom, mit cselekedjetek. (Mindannyian feszülten figyelnek. Néhányan előre hajolnak, a szájak némák, az arcok hal­ványak, de a szemek égnek.) BEDE MÓZES: (Megcsendesedett hangon, szin­te titkolózva.) ...Ha eljön az óra, mind a két kezetekkel ragadjátok meg a füvet, vi­rágot. Az ősök kezét fogjátok meg általuk. Öleljétek meg a fát! Édesanyátokat karoljá­tok át. A föld az ő testük, a szikla homlokuk. Ha forrásra hajoltok, a múltak poharából isztok. Ha az égre néztek, jövőtökbe láttok. Ne a testeteket féltsétek, a lelketeket védjé­­tek. Egy nemzet sohasem a testében vész el, hanem a lelkében múlik el örökre. Az sem felejtsétek el, hogy a mi életünk folytonos Dévavár-építés. Mindenki magából építi, vérével ragasztja, abba adja bele ere­jét, minden lehelletét. A mi várunk fala, mit este építünk, azért nem omlik le sohase reg­gelre. Dollárból, aranyból, akármilyen kincs­ből, ha volna építve, menten összedőlne. Most már, hogy tudjátok, aszerint lássátok! Aszerint taszít el, aszerint áld a föld. Az első a halál, második az élet. Aszerint lássátok, hogy ti nem a magatoké, Székelyföldé vagytok. Másutt nincsen áldás, megnyugvás a székely számára, öltözzék bár gyémántba, hírbe, hatalomba, királyok törül­jék meg a száját minden evés után, arany­nyal töltsék meg földig tarisznyáját. Akinek ezek a hegyek, erdők, mezők szentelték meg homlokát, még álmot is csak róluk láthat, örökön visszafáj ez a világ, átkozza bár, vagy gyalázza, akár elárulja. Hát aszerint lássatok. (Férfiakon, nőkön egyformán látszik, hogy megrázta, megviselte az öregember “szóvá”. Olyanok, mintha önmagukat virrasztanák.) BEDE MÓZES: (Maga is fáradt már.) Most pedig a végén, hogy megtiszteltek szegényes házamot, volna egy kérésem. Öreg ember vagyok, a halálmadár már sug­dossa vállamon, hogy idestova én is lehu­34

Next

/
Thumbnails
Contents