Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-02-01 / 2. szám
ról, s irtott a gyűlölet, vak bosszú, papjainkat elevenen a templom ajtajára szegezték, véreinket a hajuknál fogva vonták a farönkre és vagdalták le fejszével a szemünk láttára, mert mi itt vagyunk és itt leszünk! Nem az a fontos, hogy elorozták földünket, marhánkat, a kenyeret a kezünkből, rettegők, rongyosak és éhezők levénk a saját hazánkban. — hanem az a fontos, hogy vagyunk. ÁLÓZI: (Lelkesen.) Vagyunk, s leszünk! BEDE MÓZES: ... Immár harminc esztendeje elmúlt, hogy idegenek dúlnak rajtunk, hordozzuk a rabláncot, visszaverik az anyaszót is a szánkba, minden börtön a mi jajunktól hangos, fegyverek merednek ránk, az Istent is eltiltották tőlünk és őrt kell állítanunk, hogy keresztet vethessünk. Ablakunkat ellenség lesi, javainkat irigyek perelik és ha innen hazamentek, senki se tudhatja, haza ér-e élve, Hogyha találkozunk, s a kezünket nyújtjuk, minden mozdulatunk búcsuzás egymástól. Ha az égre nézel, dübörgő bombázók néznek rád vissza, hogy erőt, reménységet az égből ne kérhess. Kárhozott igékre bálvány előtt kell hajlonganod, véredet ontanod, mindened odaadod ... Közben gyűl a veszedelem az egész világ fölött, s minden faluvégen az ujjongó halál járja már is toborzó táncát. TOMPOSNÉ: Az az! A halál! BEDE MÓZES: (Keményen) ... mégse ezektől félj! Úgy lehet, földrészek csatára lendülnek és a rettenet elborítja az eget és földet. Soha nem álmodott pusztulás szakadhat minden pillanatban ránk és milliók múlnak el. Lehet, hogy meghalunk, de történjék bármi, a mi nagy igazunk örök jogunk e földön, soha el nem pusztul. Mi csak alászállunk a többi székelyhez új gyökeret kötni, új kenyeret fakasztani Székelyföldet megtartani, az új füvet, virágot kidugni a kövek közt is, a megzúzott fenyők csonkjait bekötni, — de eljön az idő, hogy új dal kél fölöttünk, új imádság szárnyal, a szerelem is kinyílik, a gyermek is játszik, a tüzünk kidugja kék haját a kéményen, a levert Szüzmária ismét felszáll trónjára, hogy csókolni nyújtsa kicsi Jézust és utódaink kiszántják a bombát, ronda tankdögöket, vasszörnyetegeket. Csodálkozni fognak, hogy alattuk már kihajtott a friss fű, elindult az új élet. Mert az élet a legnagyobb igazság a földön és áldástermő titka a szeretet. És mi megszabadulunk! TOMPOSNÉ: Bár megszabadulhatnánk! Óh bár úgy lenne! BEDE MÓZES: (Meggyőződéssel) Abban bizonyosak legyetek, hogy csak kitisztul a nagyhatalmak agya, s felismerik a mi igazunkat, kik immár ezer esztendeje vérzünk, pusztulunk, hogy Nyugaton a népek fejlődhessenek, megerősödhessenek. Hogy Bécs muzsikálhasson, Páris Notre Dame-ot építhessen, Róma pápát választhasson, multat őrizhessen, az angol a világon mindenütt otthon lehessen, tudás kincs, paloták, művészet, szárba szökhessen, Nyugat az Isten lábáig halmozhassa vagyonát, hatalmát, jólétét, s az érte pusztuló Magyarország iránt hálátlan lehessen. Meglássátok, atyafiak, hogy magasra fog emelkedni a magyarok szomorú keresztje. Hiába keresnek ellene hamis prófétákat, árulják, vészéjtik. A keresztnek a titka és az életnek a lényege mindig ugyanaz marad. Mindaddig, mig a szenvedő népek keresztje nem győzhet, nem lehet igazság, békesség az élet a földön, csak új veszedelemnek. Mindaddig, mig felfeszítik az igazat, minden templom kárpitja fölétől az aljáig ketté hasad, a föld megindul és a kősziklák meghasadnak. Jaj a világnak, amig ezt fel nem ismeri... Ti azonban ne csüggedjetek! Ha eljön az óra, megmondom, mit cselekedjetek. (Mindannyian feszülten figyelnek. Néhányan előre hajolnak, a szájak némák, az arcok halványak, de a szemek égnek.) BEDE MÓZES: (Megcsendesedett hangon, szinte titkolózva.) ...Ha eljön az óra, mind a két kezetekkel ragadjátok meg a füvet, virágot. Az ősök kezét fogjátok meg általuk. Öleljétek meg a fát! Édesanyátokat karoljátok át. A föld az ő testük, a szikla homlokuk. Ha forrásra hajoltok, a múltak poharából isztok. Ha az égre néztek, jövőtökbe láttok. Ne a testeteket féltsétek, a lelketeket védjétek. Egy nemzet sohasem a testében vész el, hanem a lelkében múlik el örökre. Az sem felejtsétek el, hogy a mi életünk folytonos Dévavár-építés. Mindenki magából építi, vérével ragasztja, abba adja bele erejét, minden lehelletét. A mi várunk fala, mit este építünk, azért nem omlik le sohase reggelre. Dollárból, aranyból, akármilyen kincsből, ha volna építve, menten összedőlne. Most már, hogy tudjátok, aszerint lássátok! Aszerint taszít el, aszerint áld a föld. Az első a halál, második az élet. Aszerint lássátok, hogy ti nem a magatoké, Székelyföldé vagytok. Másutt nincsen áldás, megnyugvás a székely számára, öltözzék bár gyémántba, hírbe, hatalomba, királyok törüljék meg a száját minden evés után, aranynyal töltsék meg földig tarisznyáját. Akinek ezek a hegyek, erdők, mezők szentelték meg homlokát, még álmot is csak róluk láthat, örökön visszafáj ez a világ, átkozza bár, vagy gyalázza, akár elárulja. Hát aszerint lássatok. (Férfiakon, nőkön egyformán látszik, hogy megrázta, megviselte az öregember “szóvá”. Olyanok, mintha önmagukat virrasztanák.) BEDE MÓZES: (Maga is fáradt már.) Most pedig a végén, hogy megtiszteltek szegényes házamot, volna egy kérésem. Öreg ember vagyok, a halálmadár már sugdossa vállamon, hogy idestova én is lehu34
