Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-02-01 / 2. szám
NYIRÖ JÓZSEF: FONÓ A SZÉKELYEKNÉL (Harmadik folytatás) II. RÉSZ Szin, minden változatlan. ELSŐ JELENET. BEDE MÓZES: (Roskadt teste kiegyenesedik az asztal mellett, kínosan megvonaglik. Nem látszik észrevenni semmit, ami körülötte történik, annyira leigázta a saját lelke. Mindenkinek feltűnik.) JULIS: (Halkan a többit külön figyelmezteti is.) Nézzétek Mózsi bácsit! Vájjon mi van vele? REGINA: Apáinkkal beszélget!. ÁLÓZI: Angyalával bíikózik! GERGŐ: Van neki is elég, amivel birkózzék. TOMPOSNÉ: Csend. Ógy nézem szóvá van hozzánk! Ne zavarjátok! Ne beszélgessetek! GERGŐ: Úgy se hallja! Ő most csak magát hallja. (Mégis elcsitulnak.) BEDE MÓZES: (Belekomorodva a balladák által előidézett világba és az eddigiek hatásával egész lényén, súlyos kezét ráereszti az asztalra és feldördül, mint az öreg harang. Amit ezután mond az öreg Bede Mózes, az néni “ünnepi beszéd”, nem szónoklat, hanem csak “szava van” a többihez. A többihez is, meg saját magához is. A gondolatai, érzései feltolulnak és formától, mindentől függetlenül, azokat fejezi ki. ügy is mondhatnák, hogy kinyilatkoztat. Nem játszik, nem szaval, csak beszél a szivéből. Úgy, ahogyan az igazságok leszakadnak az ajkáról, szivéről, sárga homlokából.) Hát így volt ez mindig!... BEDE MÓZES: ...így vala az mindig, hogy a saját vérünkkel ragasszuk magas Déva-várat, marasszuk e földnek minden kicsi rögét, mert csak az a föld az igaz, melyet vérrel . öntöznek, csak az a virág szép, mely sirokon termik. Minden az a tied, amiről soha el nem száll a kezed melege. Annyi élet marad a földünkben, amennyit beleteszünk... <Megjáratja szemeit a többin.): ... Mert az tudjátok, úgy volt, úgy van, s úgy is leszen mindig, hogy Székelyföldön kétféle élet folyik. Egyik a föld felett, másik a föld alatt. Idefenn kínlódunk mi, odalenn dolgoznak azok, akiket eltemettünk. Apáink, őseink.- Te elveted a magot, ráhullatod a verejtéked, sokszor a véredet, belesóhajtod a barázdába az imádságod, a gondod, a keserűségedet, a vágyadat, az álmodat. Semmi se megy kárba. Odalenn felfogják, a magot kibontják, sokszorosan visszaadják, a gyökereket a lehelletükkel melengetik. — A gyermekek, elhunyt kicsinyeink pillangót csinálnak, hangyát, méhet, színes bogarakat. A madarad nótára tanítják, ujjúkról röppentik. Higyjétek el, hogy így van! Ha fáradtan délidőn ledőlsz a bokor árnyékában, édesanyád keze szorít hozzá szépen, megigazítja arcodon az árnyékvető kalapot, rád lopja a rövid álmot, megtölti testedet, lelkedet erővel, elsajnálja a rongyot rajtad, s a repedt kezedet, megnyugtatja a nehéz szivedet. Még fel is serkent idejében, ha erős idő készül, hogy kárrá ne menjen a szénád. Idő, s szenvedés kell, míg az ember rájön erre. Én — ha hiszitek, ha nem •—• rájöttem mindenre. Én tudom, hogy az idő és a korok nem halnak meg soha, hanem leszállnak a földbe és ott tovább élnek, hogy a jövőnket éltessék. Mi is majd leszállunk, s ugyanezt csináljuk. Ezért mienk ez a föld, örökre, elvehetetlenül, mert belőlünk vagyon, mert mi vagyunk, s mi leszünk a Székelyföld világvégezetéig... A LEGÉNYEK: (Felugrálnak, feldördülnek): Ez az igaz, apám! ... ZSUZSA NÉNE: Milyen szájam ize szerint beszél! BEDE MÓZES: (Nem ügyelít a közbeszólásokra.) Az nem számos, hogy ideig-óráig, kissé tulsokáig, ránk szakad a Végzet. Ellenség zúdul ránk, dúl, zúz, pusztít mindent, metszi testünket, fojtogatja lelkünk, börtönbe taszít, rabszijjra fűz és a házunk lángjába hányja kicsinyeink. Mint most is. Mint már olyan sokszor. Én már szántottam ki vasnyilat a földből, mit tán édesapám szivébe lőttek, elmúló kardvasat, mellyel eleinket mészárolták, pénzt, melyet fölöttünk tobzódó hatalmak dobtak el, hogy fö'.dről könnyebben futhassanak... És mi mégis megmaradtunk, mert mi itt maradtunk. A földön, vagy a föld alatt. De kérdem, hol vannak, kik egykor rettegtették a népeket és írták a térképet?... ÁLÓZI: Ez az igazság! GERGŐ: Jól mondja! BEDE MÓZES: ... Az sem számos, hogy immár világháború üszkét dobták ránk ártatlanul, kétszer téptek le már tulajdon hazánk33
