Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-02-01 / 2. szám
Grassalkovich Antal herceg, (1771-1841) egy hires festővel történelmi képet festetett, mely Zrínyit kivont karddal ábrázolta. A képet kastélya szalonjában helyezte el. Midőn a festmény a falon volt, behivatott minden személyt, aki csak a háznál volt, hogy birálják meg a képet saját belátásuk szerint és aki lényeges hibát talál rajta, száz aranyat kap. Meghallotta ezt a hercegnek egy kedves cigánya, Matyi, aki éppen a kukoricást őrizte s kérdi az ispántól: — Nemzsetes ispány urám! — Nos, mit akarsz, Matyi? — Hát instálom alásan, ■ázst ákárom kérdezsni, hogy tanáltak-é kigyelmetek ábbán á hirezs képben hibát? — Dehogy találtunk, dehogy találtunk. — Nem? Annál jobb. — Nos, Matyi, hát mit szándékozol tenni? — Mit? — Igen, mit? — Hát majd kitanálom én á hibát. — Kitalálod? — szólt nevetve az ispán. — No jó, gyere hát most tüstént velem, magam viszlek a herceg -elé, hadd lássuk, mit tudnak az új magyarok. El is ment Matyi az ispánnal a kastélyba és az ispán elbeszélte a dolgot a hercegnek. Tetszett a tréfa Grassalkovichnak. Éppen nagy vendégség volt a háznál, igen örült annak, hogy a cigány viselkedése mulattatja majd a vendégeit. Ebéd alatt előhivatta és így szólt hozzá: — No Matyi, ha a képen egy félóra alatt hibát nem találsz, huszonötöt veretek rád. A cigány még csak hosszú képet sem csinált e szóra, hanem hozzáfogott a kép bírálásához. A félóra letelt. —i No Matyi, készen vagy már? Találtál hibát? — Dehogy táláltam, — szólt búsan Matyi. — Csák ázson töröm a fejem, hogy ázs á vitézs hogyan fogjá bedugni én kényszerítettem tanulni... Meggyűlölt, mint ahogy meggyűlölte az apját és az anyját... És azért nem írt soha, mikor elment a háborúba. .. Addig azt hittem, hogy én is gyűlölöm... A gyenge felfogása miatt... A konokságáért... Talán azért, hogy hiába pazaroltam rá keservesen szerzett garasaimat... Talán azért, mert sohasem kaptam tőle egy mákszemnyi szeretetet sem... Csak akkor értettem meg, amikor elment... Megértettem, hogy gyűlölnie kellett... Megértettem, és megbocsájtottam... Óh, mennyit imádkoztam érte... Hogy ne érje semmi baj... Hogy mégegyszer viszontláthassam... Hogy megmondhassam neki, hogy szeretem... Szava zokogásba fulladt. Ha nem személyesen mesélte volna el ezt a történetet, ha nem láttam volna sírástól remegő testét, bizonyára mosolyogni tudtam volna rajta. Milyen képtelen dolgok vannak az életben. Ez a szerencsétlen öregasszony a szegényháztól való félelmében pazarolta Tubák iskoláztatására összekuporgatott filléreit. Mintha valaki olyan sorsjegyet vásárolna, amelynek nincsen száma. Megpróbáltam vigasztalni, bár magam sem hittem túlságosan a vigasztaló szavakban. — Sohasem szabad elveszteni a reményt. Számtalan esetet tudok, hogy olyanok is hazatértek, akik az elesettek hivatalos listáján szerepeltek. A háború végtelen zür-zavar. Ki tudja számontartani, hogy az eltűntek közül kik jutottak fogságba? Ebben az esetben minden valószinűség emellett szól. Biztosan olyan helyre jutott, ahonnan nem tud írni. Vagy talán nem is akar. Bizonyos vagyok benne, hogy vissza fog térni, és viszont fogja látni. — Nem... Nem... Mert ha vissza is fog jönni, nem fog felkeresni... Öreg vagyok, beteg és nagyon fáradt... Ón már nem tudok sokáig várni... De ha maga találkozik vele, meg fogja neki mondani, hogy sokat imádkoztam érte és nagyon szerettem... Ugy-e meg fogja mondani? Megígéri? Megígértem. De nem nagyon bíztam benne, hogy ezt az Ígéretet valaha is be tudom váltani. (Folytatjuk) ezst a széles kardot ábbá a keskeny hüvelybe. Grassalkovich igazságos ember volt és így nevetve utalta ki a száz arany jutalmat a cigánynak. Zsigmond (1368-1437) magyar király és németrómai császár nem szerette a hizelkedőket. Egyik udvaronca egyszer így szólt hozzá: — Oh mily kegyes, hős, magasztos honatyát szerensés imádhatni benned az áldott magyar föld; mily boldog ez általad, nagy fejedelem! Zsigmond türelmét vesztve, a szónoklót arcon legyintette. — Miért ütsz meg engem? — kérdezte méltatlankodva a hízelgő. — S te miért harapdálsz engem? — viszonzá a király. Zsigmond király jelenlétében nagyon kérkedett tiszti mivoltával hadseregének egyik tisztje a polgári rendűeket minden érdemüktől megfosztotta fennhéjázó beszédével. —- Jobb, ha elhallgatsz, — szólt hozzá a király, — mert ha a polgári rendben minden ember megtenné a maga kötelességét, úgy a katonaságra nem lenne semmi szükség. 32
