Kárpát, 1957 (Mutatvány szám)

1957 / Mutatvány szám

De még most hagyján! Ott volt vele Badinyi János, derék jó tanítója, kinek áldott személyében még ott érezte Munkács derűjét, gyermekkora boldogságát. Azt, aminek most, most lesz vége. Most mindjárt.

S jöttek a szigorú arcú idegen tanítók, s így szóltak:

— Most már mi fogjuk az urfit tanítani, de nem a kard, hanem a pennaforgatásra. Az úrfi nem fog ezután lovagolni, szilaj paripákon, vágtatni, hanem a deákok nyelvén fog turbékolni nekünk, mint egy szelíd galambocska. Megértette?

Az úrfi összeütötte a bokáját: arca nyugodt és nemes volt. Csak szeme végtelen mélységébe húzódott meg egy kis bánat-folt, de azt nem vették észre az idegenek.

— Mindent megértettem, Domine — mondta tisztelettel. — És _ engedelmes fiúnk lesz? — kérdezték fürkésző szóval azok.

— Azért küldtek ide, — felelte a kis Ferkó a legtermészetesebb hangon. — Tudom a kötelességemet, Domine.

Badinyi János csak nézte a kis tanítványát, s ha nem lett volna a szíve tele bánattal, dagasztotta volna most a büszkeség. Hogy felel ez a gyermek, hogy felel! — gondolta magában. Ebből valóban nagy ember lesz még, ha Isten élteti.

S az idegen tanítók most a magyar tanítóhoz fordultak: Domine Badinyi a mai nappal bevégezte tanítói feladatát. Búcsúzzon el az úrfitól, mert odakint már készen várja a fogat. Haza kell mennie.

Haza! Ez a szó megütötte a két árva magyar szivét, nem mertek egymásra nézni. Jaj, mi lesz ha most egymás keblére borulnak, és megered könnyeik árja! Nem, ez az idegen •világ, ezek a rideg cseh falak és emberek nem fogják látni a magyart — zokogni. Badinyi János csak ennyit mondott:

— El ne felejtse Ferkó, soha, amire tanítottam. Az Isten úgy fogja megáldani! — És nyújtotta a kezét búcsúra.

A kis Ferkó mélyen meghajolt, s a nagy fejedelmek nemes sarja megcsókolta a feléje nyújtott, kissé remegő tanítókezet. Két parányi meleg gyöngy gurult végig egy barna kézen, semmi egyéb nem történt. A következő percben ismét ott állt új feljebbvalói előtt az úrfi, és várta a további rendelkezést. Csak az induló kocsi zörgését hallotta még, mely Badinyit hazavitte, de azt nem feledte el soha. Sem azt a kocsizörgést, sem Badinyit, sem árva hazáját.

A neuhausi öreg kolostorban Rákóczi Ferenc öt esztendőn át tanult. Minden lépésére ügyeltek, szívét, lelkét irányították, de hazájáról, dicsőséges őseiről következetesen sohasem szóltak.

A serdülő fiú nemcsak érezte, hanem tudta is, hogy ez szándékos eljárás: a bécsi udvar rendelkezése volt ez. Csodálatos nyugodtsággal vette mindazt, ami ifjú személyével történt. Nem zúgolódott, nem durcáskodott senkivel. A tanítók iránt tisztelettel viselkedett, szobatársai iránt figyelmes volt.

A tanítók az mondták neki:

—• Úrfi, jól meg kell tanulnia latinul! — Aki Istennek tetsző módon akar élni, művelt ember létére, annak ezen a nyelven olvasnia, írnia, és beszélnie kell. A tudósok és a szent atyák valamennyien latin nyelven írták meg műveiket, világraszóló remekeiket. Sem tanulnia, sem imádkoznia más nyelven nem szabad. A mai naptól kezdve csak ezen a nyelven fogunk az úrfival beszélni. Nos, megértette?

— Megértettem, tanító Atyám, és meg is aka- TOm ismerni, meg akarom tökéletesen tanulni a latin nyelvet. Valamit már is tudok belőle. Badinyi uram, nékem jó tanítómesterem,

ITTHON.

Mint a madár a fészkére, Szomjú vándor hűvös érre,

Mint a gyermek anyaölbe, Vágyom én e nyájas körbe.

Itt, enyelgő kis családom Közt, van az én jó világom, Künn borong már a magasban, Itt örökké csillagos van.

Csillogó szem, mosolygó ajk,

Ez az amit szívem óhajt,

S küszöbömet átallépve.

Ez derül itt én elémbe.

Szivem ifjú, gyermekké lesz. Kis örömet, nagynak érez. Körülem is ártatlan kedv Játszi pillangója repked.

És felejtem egyelőre Gondjaimat a jövőre,

Mi nehéz súly függ e vállon, Nehogy kedvök búra váljon.

Gyermek-szívvel, öntudatlan, Nyugszom meg e gondolatban, Hogy övéit el nem hagyja,

Ki mindnyájunk édesatyja.

Arany János

már bevezetett ennek a nyelvnek gazdag országába.

Az idegen tanítók jelentősen egymásra tekintettek. Azt mondta ez a pillantás: nini, hisz ez egy kedves fiú, ezzel öröm lesz foglalkozni! Pár év múlva a miénk lesz.

S a kis Rákóczi elsőrendű tanulója lett az atyáknak, a kolostor tanítómestereinek.

Lakótársai nemsokára szintén megkülönböztetett figyelemmel bántak vele. Eleinte így szóltak hozzá:

— Rákóczi, te fogod minden este eloltani a mécsest a szobában, s te fogod megnézni, vájjon az ajtó be van-e reteszelve? Végre is te jöttél a legkésőbben, te vagy a legfiatalabb!

Ezt Volkra gróf-fiú mondta, a gőgösebb, Kolonits, a másik sem akart elmaradni, ő még hozzátette azt is:

— És reggel hat órakor, ha elaludnánk, föl fogsz kelteni minket. Jól vigyázz, hogy el ne késsünk, mert itt pontosnak kell ám lenni.

Erre is nyugodtan válaszolt a kis Ferkó:

—■ Ha ez a rend, hogy ezt a legfiatalabb tegye, megteszem. Szeretném, ha ezt a kötelességemet is pontosan tudnám teljesíteni.

Azontúl minden este ő oltotta el a mécsest. Ha mindjárt már kis ágyában is volt, kiugrott belőle, és megnézte, rendben van-e az ajtó is? Reggel ő kelt fel elsőnek s gyöngéden felrázta hortyogó társait.

— Keljetek fel fiúk, a jóságos páterek rendeleté ez. Különben ti kértetek, hogy fölkeltselek.

Egy félév múlva már föl akarták menteni e kötelesség alól, de a kis magyar nem fogadta el a felmentést.

— Amig velem vagytok, ezt a szívességet megteszem nektek. Javamra válik nékem is, néktek is.

Két esztendő múlt el már így, s a kis Rákóczi gyarapodott testben, lélekben egyaránt. Latinul folyékonyan beszélt, és értette már a németet és franciát is. Tanítói elragadtatással

53