Kárpát, 1957 (Mutatvány szám)
1957 / Mutatvány szám
úttörővezető?... Ő már annyi csodálatos történetet mondott el magáról, hogy fele is elég lenne egy igazi hősnek. Felszegi kigúnyolt egyszer egy kopottruhás öregasszonyt, mert az keresztet vetett a templom előtt. ‘‘Szellemes” megjegyzést tett, a fiúk nevettek is... A hősök — legalábbis Sanyi szemében — senkit nem gúnyolnak. Mert erősek. — (Folytatjuk). FIAMNAK. Hála Isten! este van megin’. Mával is fogyott a földi kín Bent magános, árva gyertya ég, Kívül leskelődik a sötét. Ily soká, fiacskám, mért vagy ébren? Vetve ágyad puha melegen, Kis kacsóid összetéve szépen Imádkozzál, édes gyermekem. Látod, én szegény költő vagyok, örökül hát nem sokat hagyok, Legfölebb mocsoktalan nevet, A tömegnél hitvány érdemet, Ártatlan szíved tavaszkertében, A vallást ezért öntözgetem, Kis kacsóid összetéve szépen, Imádkozzál, édes gyermekem. Mert szegénynek drága kincs a hit. Tűrni és remélni megtanít, S néki míg a sír rá nem lehel, Mindig tűrni és remélni kell! Oh, ha bennem is, mint egykor, épen Élne a hit, vigaszul nekem!... Kis kacsóid összetéve szépen, Imádkozzál, édes gyermekem. Majd, ha játszótársaid közül Munka hi el —• úgy lehet, korán — S idegennek szolgálsz eszközül, Ki talán szeret ... de mostohán! Balzsamul a hit malasztja légyen Az elrejtett néma könnyeken. Kis kacsóid összetéve szépen, Imádkozzál, édes gyermekem. Majd ha látod, érzed a nyomort, Melyet a becsület válla hord, Megtiporva az erényt, az észt, Míg a vétek irigységre készt, S a butának sorsa földi éden, Álljon a vallás a mérlegen. Kis kacsóid összetéve szépen, Imádkozzál, édes gyermekem. És, ha felnővén, tapasztalod, Hogy apáid földje nem honod, S a bölcsőd s koporsód közti ür Századoknak szolgált mesgyeül, Lelj vigasztalást a szent igében, “Bujdosunk e földi téreken”, Kis kacsóid összetéve szépen, Imádkozzál, édes gyermekem. Oh remélj, remélj egy jobb hazát! S benne az erény diadalát, Mert különben sorsod és e föld Isten ellen zúgolódni költ, — Járj örömmel álmaid egében, Utravalód e csókom legyen, Kis kacsóid összetéve szépen, Imádkozzál, édes gyermekem! Arany János NAGYEMBEREK KISDIÁK-KORA. II. RÁKÓCZI FERENC. Tizenké'teyes volt Rákódzi, Ferenc, mikor a neuhausi kolostorba vitték. A szomorú, nagy sárga épületet jelölte ki részére a császári rendelet. Ott lakott, s az lett iskolája is. A kis Ferkó, mert hiszen akkor még senki sem tudta, hogy ő lesz az a nagy Rákóczi^ Ferenc, a magyar szövetséges hadak vezérlő fejedelme, a magyar szabadság egyik legnagyobb hőse, akinek nevét magyar ember sohasem fogja elfelejteni, mondom, ez a kis Ferkó szomorúan lépte át a vén küszöböt. Pár nap óta felejthetetlen események folytak le körülötte. Elhagyta Munkács várát, melyen két esztendőn át édesanyja: Zrínyi Ilona vezette a harcot az osztrák Caraffa tábornok ellen. A vár nagyszerűen tartotta magát ,de az árulás meggyöngítette, és Zrínyi Ilonának két gyermekével: Júliával és a kis Ferkóval Bécsbe kellett vonulnia. Oh, micsoda egy gyászos út volt az! Otthagyni a szabadság édes sziklafészkét, a büszke várat, a kedves erdőket, hegyeket, a deli kuruc vitézeket, a szép paripákat, meg a vadgalamb búgását! A két év alatt megszokták már a harcot is. Mennyi érdekességet nyújtott a készülődés a kirohanásokra, a lelkesedés, a bátorság, a hazaszeretet! Most már mindennek vége. Néhány kocsira pakkolva mennek Bécsbe, mint foglyok. Ha nem is mondták ezt nekik, ők érezték, hogy azok. A fedett, szép nagy hintóbán ült a Nagyasszony, kinek hősiességét két esztendőn át csodálta az ország. Egyik oldalán a fiú, másikon a leány. Mentek, mendegéltek, és csak egy-két hűséges emberük tartott velők, köztük a leghűségesebb: Badinyi János, a kis Ferkó tanítója. Bécs város kapuja előtt órákig váratták őket, hadd lássa az összegyűlt csőcselék, mire jutott az ellenálló magyar asszony! Mikor pedig bementek a gőgös császári városba, a két gyermeket másnap már elvitték az anyától — a gyámok. Júliát a német Orsolya-apácák kolostorába, Bécsben helyezték el, Ferkót pedig elvitték Csehországba, a neuhausi jezsuita-atyák kolostorába, németek, csehek és morvák közé. A komor épület egyik barátságtalan szobáját nyitották ki a kerekszemű, nyílt tekintetű magyar fiúcska előtt. Két fiú már volt ott, akik kíváncsian fogadták: Kolonits és Volkra. Mind a kettő gróf-fiú, előkelő, hideg idegen. A magyar fiú bátran a szemükbe nézett, és bemutatkozott: —Rákóczi Ferenc a nevem. Munkács várából jöttem. Vagyis, hogy idehoztak: a király őfelsége parancsára. Nem is vette észre, hogy a két szobatárs mily leereszkedéssel fogadta őt. Eltakarta minden érzését, fájdalmát, búját. Visszatartotta könynyeit. Ne lássa őt sírni senki, csak az éjszaka, amely úgy is vak. 52
