Kárpát, 1957 (Mutatvány szám)
1957 / Mutatvány szám
munkájának eredményeként. Éppen elég volt ez a kis ház arra, hogy Réti Sándor, magyar irodalomtanár csendben meghúzza magát családjával, s a napi robot után könyvtárában olvasgasson, vagy kertjében dolgozzon. Ezen az őszön sem kapott rendes állást Réti tanár “elvtárs”. Negyedik éve már. Helyettesnek jó volt. Hol itt, hol ott betegedett meg egy-egy tanerő, s egy-két hónapra ellátta a magyar nyelv tanítását Réti Sándor. Ez elegendő idő volt arra, hogy műveltségéért, igazmondásáért s a gyerekek iránti végtelen szeretedéért megnyíljon feléje a tanulók szive. A délutánok nagyrészén sokszor egész gyerekhad lepte el a kis lakást. Réti tanár úr nemcsak a magyar költők műveit tudta úgy előadni, hogy a tanulók moccanás nélkül figyeltek rá, hanem ismerte a növények minden pici részét is, aquariumának lakóit s a tudásvágyó gyereknek első kérésre odaadta legértékesebb könyveit. — Tanuljatok, fiúk! — mondta sokszor — A tudás az egyetlen, amit soha, senki el nem vehet tőletek... Tőle is csak ezt nem tudták elvenni. A tudását. Állásától megfoszthatták kommunista igazgatója segítségével ki soha nem bocsátotta meg neki, hogy egyik szovjet iró könyvéről elitélőleg nyilatkozott a tanárok között... S most reggel nyolctól este ötig levelekre felel Réti tanár úr egy lapkiadónál. Ide is egy volt egyetemi tanulótársa “protezsálta”! Testet-lelket ölő robot ez a munka olyan ember számára, kinek legszebb feladat a gyermeknevelés, legszebb zene a fiúk lármája a tágas iskolaudvaron... A zöldrefestett kis kapu nyikorogva jelezte, hogy jön valaki. Marika még nem volt otthon; hétfőn egyig van a negyedik lányosztály az iskolában. Édesanya négykor jön meg a Statisztikából, ahol gépírónő havi 760 forintért. A ház két lakója Betyár meg Tóbiás volt ilyenkor otthon. Betyár, az okosszemű puli úgy rohant Sanyi felé, mint valami eleven szőrgombolyag. örömében majd feldöntötte a haza térő fiút. —• Nono, Betyár — csitította Sanyi — hiszen nem jöttem a világ végéről!... Tóbiás, a teknős, lustán mászott elő a konyha sarkából s egykedvűen sétálgatott körös-körül. Sanyi ledobta kabátját. Sapkáját megszokott mozdulattal célozta az előszoba fogasra, s a nappali-ebédlő-gyerekszobának használt helyiség egyik merevhátú székére telepedett. A szobának ez a sarka jelentette az ő “birodalmát’'. Ez a hely “Tabu”-tilos volt Mari seprűje és édesanya gondos vizsgálódása előtt is. A Sanyié volt egyedül: kis asztal, rajta rádioalkatrészek, bélyeggyüjtömény, letakart befőttesüvegek, furcsaillatú folyadékkal s mégfurcsább kinézésű csúszómászók tetemével tele. Az asztal alatt s fölötte egy polcon könyvek egész halmaza. A könyveken látszott édesapa tanításának hatása; sok klasszikus volt ott, s a tizennégy éves Sanyi jóbarátai: Byron, Berzsenyi s Horatius is. Hiába szűnt meg 12 éve az alapos műveltséget adó nyolcosztályos gimnázium; Réti tanár ur 11 éves korában latinra, 13 éves korában angolra fogta a fiát. Lehetetlen volt nem szeretni a latin nyelvet, ha esténkint, a napi robot után a szellem táplálására felüdülésül elmondott édesapa egy-egy költeményt. Ő kívülről tudta az “Aeneis” egyegy énekét, Sanyi csak egy-egy sort jegyzett meg még magának. Vers, sok vers foglalt helyet a könyvek között, első helyen Arany János, a fiú kedves költője, kinek arcképe ott függött tanulóasztala fölött. Egy pillanatra belenézett Sanyi a mosdó felett függő tenyérnyi tükörbe, de anélkül, hogy látta volna hosszúkás arcát, komoly barna szemét, beletúrt tiz ujjúval hajába, s kész volt a fésülködés. — Éhes vagyok. — gondolta, de arra már lusta volt, hogy valamit készítsen magának. — Majd jön Mari nemsokára, ő a lány. .. — így elintézve az evés kérdését, felkuporodott a dívány sarkába. “Toldit” olvasgatta, a holnapi dolgozatírás anyagát. Újra olvasta, bár már kívülről tudta: ... “Rémlik mintha látnám termetes növését, Pusztító csatákban szálfa öklelését, Hallanám dübörgő hangjait szavának, Kit ma képzelnétek Isten haragjának...” —• Ha én ilyen verset tudnék írni! —. sóhajtott Sanyi, mint már annyiszor Arany János olvasása közben. — Dehát ez — lehetetlen! Csak egy Arany volt. Meg aztán: kiről is írnék? Nem születnek ma olyan hősök, mint régen, akikről Írni lehetne... Nem, nem! Ki is jönne számításba ismerősei közül? Hampek Géza, a szomszéd buszvezető? Valóban óriás termet, akkora, mint Toldi Miklós lehetett. Birkózó, külföldön is járt a sportolókkal. De nem “hős”. Csak birkózni tud, meg inni, töméntelen sok bort. Talán Felszegi Tamás, a fiúk kedvenc Felszegije, az IMAKÖNYVEM. Aranykötésű imakönyvet Hagyott rám örökül anyám, Kis Jézus ingben, glóriában, Van a könyv első oldalán. Sok év előtt egyik sarokba Beírta jó anyám nevét, Lehajtom a betűkre főmet, Hogy felidézzem szellemét, Nekem úgy tetszik, hogy csak (egyszer, Fehér ruhácskában láttam őt Tavasz volt ép, a kedves ákác Virágzott a ház előtt. A lemenő nap fénysugára Reszketett ajkán, zárt sze(mén, Apám ott állt a ravatalnál És velem együtt sírt szegény. Hogy elmosódtak a betűk! Sárgák s kopottak e lapok. (Mily Rég volt, midőn ez ima(könyvböl Még az anyám imádkozott. Két selyemszállal öszekötve Van itt hajamból egy kevés, Aranyos fürtjeimhez akkor Nem illett a szenvedés. írott imádság töredéke Mellett van az anyám haja, Emitt egy szentnek vézna (képe S egy régi, halvány Mária, Elnézem... Épen így viselt a sors azóta engemet, (meg Sokszor szeretnék sírni, (hogyha Nem szégyelném a köny(nyékét. Az Ur imádságát ütöm fel, (Kísérőm a nehéz úton) S vigasztalást vegyít a kínhoz, A te imád, oh Jézusom! Imádság kell a szenvedőnek, Akit a sors árván hagyott, Úristen, én nem zúgolódom, Legyen a te akaradod! Föl nem panaszolom a világinak, Csak szellemednek, jó anyám, Milyen kopár volt ifjúságom, S hogy mennyi bánat szállt (reám. Tűrtem, reméltem, megalázva, Idegenek közt éltem én, De azt a régi imakönyvet, S emléked szentül őrizém. Reviczky Gyula. 51
