Kárpát, 1957 (Mutatvány szám)
1957 / Mutatvány szám
ENYHÜLÉS. Kél és száll a szív viharja Mint a tenger vésze, Fájdalom a boldogságnak Egyik alkatrésze, Az örömnek levegőjét Megtisztítja a bánat A kizajlott búfelhőkön Szép szivárvány támad, Tegnap a remény i= eltört Az utolsó árboc Csupán a kétség kötött egy Gyarló deszkaszálhoz. Ma fölöttem és alattam Ég és tenger sima, Zöld ligetnek lombja bókol Felém, mintegy híva. — Nem törik a szenvedő szív Oly könnyen darabbá. Csak ellágyul, s az örömre Lesz fogékonyabbá, Mint egy lankadt földmű- Pihenő tanyája, (vésnék Kész boldogság lesz neki a Szenvedés hiánya. Nincsen olyan puszta Ínség, Hogy magának benne A halandó egy tenyérnyi Zöld virányi ne lelne. És ha ezt a szél behordta Sivatag fövénnyel, Megsiratja... de tovább megy örökös reménnyel. — Sivatagja életemnek, Van pihenő rajtad, Vészes hullám! szív-hajómat Nem szünetlen hajtod, Ha nehéz bú, és nehéz gond Rossz napokat szerzett Kárpótolja a nyugalom Enyhületes perce. Arany János. ISKOLÁSOK. Irta: ÉRTAVI BARÁT Végre elsötétült a nézőtér. A mozigép surranó berregése hallatszott s egyik-másik gyerek hunyorgatva nézte a lámpa fény kévéjében táncoló porszemeket. A Miklós-utcai elemistáknak vetítettek ma délelőtt filmet a papírgyártásról. Itt szorongott az egész felső tagozat: V.-VIII osztály, s halk köhögés, széknyikorgás kisérte az érdekesnek ígérkező filmet. Réti Sanyi, a VIII/c vöröshajú labdarugó-kapusa és legjobb kémikusa megbökte könyökével szomszédját, Kasza Pétert. — Te Peti — súgta — hol a foci? — A táskámban, — súgta vissza a másik, és a sötétség leple alatt egy félmarok földi mogyoróhéjat dobott a padlóra. A mozi “Híradó” műsora változatos képeket mutatott a világ minden tájáról. “Az épülő kommunizmus nagy országáról”, a Szovjetunióról elsősorban: “Autógyártás Moszkvában”, “Utazás a Tajgán” “Kaukázusi gyümölcsszüret”... — Nézd, micsoda almák! — sóhajtott fel egy kis sovány ötödikes lány a harmadik sorban. — Nem alma az, te szamár, —• jegyezte meg valaki mellette. — Hát? — Narancs. — Narancs?... — A kicsi elgondolkozott, aztán felvidulva szólt: — Ja, tudom már! Tavaly Mikuláskor láttam a kirakatban... Milyen finom lehet... Nézd, milyen sok! Ott biztosan ingyen adják. — Ingyen nem adnak semmit — jegyezte meg öregesen egy harmadik, de most mérges pisszegés hallatszott a beszélgetők felé,'s azok behúzták a nyakukat, és elhallgattak. “Külföld” után “Magyar hírek” következtek. ■—- Még mindig nem a papírgyártás. — Sztálinváros fejlődése... Uj lakónegyed a Váci-úton; már a tetőt építik... Most újra megszólalt Sanyi szomszédja, Kasza Péter: — De szeretnék én is ilyen szép új házban lakni! A mi alagsorunk fala mindig penészes, mert nem csinálják meg a vízcsapot. És hatan vagyunk egy szobában... Hiába ad be kérvényt a fater a tanácsházára, csak “előjegyzik” mindig... Sanyi hallgatott. Ismerte Kaszáséket: négy gyerek. Peti a legöregebb. Az apja segédmunkás a Ruhagyárban, kétszáz forintot keres egy héten —< egy pár cipő árát. Az anyja még annyit sem kap, mert beteges. Csak takarítónő lehet. —• Többször elhívom hozzánk Petit — határozta el Sanyi, s teljes figyelmét a papírgyártásnak szentelte most már... Delet harangozták, mire végétért az előadás, és zsibongva, egymást lökdösve tódultak ki a gyerekek a mozi kapuján. Csípős szél futott keresztül a téren a Duna felől, és szorgosan kereste a sok kis vásott nadrág, kabát réseit. Ősz volt, október huszonkettedike. A Hármashatárhegy tetején már megjelent a gyér hósipka, hogy egy következő melegebb nap újra eltüntesse onnan. A 33-as villamos zúgva kanyarodott fel a széles “Sztálin” hídra, át a Dunán, Újpestre. A tanárok, tanárnők végre páros rendbe terelték a gyerekeket, aztán a közellakókat gyalog, a távolabb lakókat villamossal haza engedték. Réti Sanyi a hosszú Bécsi-út egyik kis kertes házában lakott szüleivel, meg tízéves hugávai, Marival. Csendes kis kétszobás házacska volt ez, még Sanyi nagyapja építtette, egy dolgos élet 50
