Kárpát, 1957 (Mutatvány szám)

1957 / Mutatvány szám

Attól függ ... — Vőlegény jelölt: — Mie­lőtt megkérném a kezét, drá­gám, beszélnem kell a ked­ves mamájával... velünk akar-e lakni, vagy sem?! Szakértelem. — Tegnap négy óra hosz­­szat játszottam Mozartot. — Nagyszerű. És mennyit nyert? Hajnalban. — Hát te mit csinálsz itt? — Lakást keresek. — Ilyen korai időben? Miért nem teszel az újságba egy apróhirdetést? —• Sajnos az sem használ­na, mert a saját lakásomat keresem. Megnyugtatás. — Papa, kérlek, nyugodtan hagyhatod már a vizcsövet folyni. —• Miért, itt van már a szerelő? —■ Nem, hanem ég a ház. Vendéglőben. — Milyen kár, kedves főur, hogy már egy évvel ezelőtt nem jöttem magukhoz ebé­delni. —• Igazán nagyon megtisz­telő a véleménye. Ugy-e ki­tűnő a kosztunk? — Egy évvel ezelőtt, tud­niillik, ez a kacsa valószínű­leg még ehető korban volt. A gyengéd apa. — Na Pistike, apád nem vert meg, mikor a rossz bi­zonyítványt hazavitted? — Nem. Azt mondta, hogy neki sokkal jobban fájna. — Olyan gyengéd szívű az édesapád? — Nem, hanem erős reu­mája van mindkét karjában. A jövendömondónál. —■ Botrányos dolgokat lá­tok a jövőjében.. .Nem szé­­gyenli magát, asszonyom? megyünk vissza sohatöbbé arra a Budapestre, amelyet most hir­telen és ilyen távolról megszerettem. Mikor kiadták az indulási parancsot, mindenki valósággal megkönnyebbült. Nekivágtunk a havas országúinak, amely alacsony dombok között jobbra-balra kanyargóit. Ezeken a dombokon — amelyek­ről a szél már lehordta a havat — egyetlen egy fa, vagy bokor sem ékeskedett. Csak azok a keskeny póznák meredtek az ég felé, amelyek a tábori-telefon drótszálait vezették. Az út vége elveszett a ködben. A gyéren szállingózó hó még sivárabbá, és szegényesebbé tette a tájat. Órákon át nem láttunk egyetlen házat, vagy embert, sem az emberi életnek semmi nyomát. Csak a frontnak egyre közelgő morajlása és dübörgése jelezte, hogy valahol előttünk emberek vannak. És ez megnyugtató volt, dacára annak, hogy tudtuk, hogy ezek az emberek azért jöttek erre a vigasztalan vidékre, hogy ismeretlenül legyilkolják egymást. Próbáltam elképzelni az oroszokat. A tanáraikat, iskoláikat, ahonnan az orosz diákok jöttek. De ez sehogysem sikerült. Helyette a gimnázium igazgatójának képe merült fel előttem, fehér szakállával, fekete nyakkendőjében csillogó gyöngyszemes aranytűvel. — Menjetek, fiaim, és legyetek méltók...— És akkor hirtelen az jutott eszembe, hogy az igazgató köny­­nyen elképzelhető orosznak. Olyan szakálla van, mint Tolsztoj­nak vök. Csak egy prémes sapkát kell képzelni kopaszodó fejére és máris mondhatja oroszul: — Menjetek, fiaim és legyetek méltók...— De éreztem, hogy valahogyan helytelen, hogy most erre gon­dolok és iparkodtam elkergetni ezt a képet agyamból. Előttünk az úton bizonytalan árnyak kezdtek imbolyogni. Majd fedeles szekerek szakadtak ki a ködből, melyeket kicsi és bozontos szőrű orosz lovak vontak. A szekerek sebesülteket szállítottak. Egyesek üldögéltek, felkötött karral, bepólyázott fejjel, de legnagyobb részük lehunyt szemekkel feküdt a havas szalmán. Szótlanul bámultak ránk és mi reájuk. Az döbbentett meg legjobban, hogy arcuk nem árult el sem szomorúságot, sem szenvedést, csak valami végtelen közönyt. Számolni kezdtem a szekereket, de harmincon felül abba­hagytam. A szekérsor nem akart véget érni. Észrevettem, hogy társaim is meredten bámulják a sebesül­teket. Szemeikkel szinte bontogatták az átvérzett kötéseket, hogy megállapítsák a sorsot, amely rájuk vár. Pár heti üdülés, tiszta kórházi ágyban, vagy a koporsó. Vagy — ami talán még rosszabb — az örök nyomorékság. Valami furcsa érzés lopakodott be a szivekbe. Ezt az érzést túlságosan egyszerű volna félelemnek nevezni. Több volt ennél és sokkal bonyolultabb valami. Az állatnak ösztönös életvágya, amely remegve figyelt fel a közeledő veszélyre. Az ébredő gyanú és bizalmatlanság az emberi intézményekkel szemben. És valami kesernyés csalódás. Nem tudom, hogy miben. Talán önma­gunkban. Nem volt szerencsés gondolat a hadvezetöség részéröl, hogy a sebesülteknek ezt a nyomorult tömegét azokkal szemben vo­nultatta fel, akiktől friss erőt, harci készséget és bátorságot várt. De volt-e más út? És ki törődött a katonák érzékenységével? Estefelé megérkeztünk egy felégetett faluba. A tetötlen há­zak és kormos falak nem sok jót Ígértek. Szakaszunkat egy aránylag épségben maradt malomban szál­lásolták el. A szakaszparancsnok közölte velünk, hogy a század élelme­zése — nyilván a kedvezőtlen időjárás miatt — még nem érke­zett meg. De már sokáig nem késhet. Tehát türelemmel kell 40

Next

/
Thumbnails
Contents