Kárpát, 1957 (Mutatvány szám)
1957 / Mutatvány szám
VASZARY JANOS: Vaszary János nagysikerű színpadi szerző volt már odahaza is, de most, az emigrációs éveiben spanyol nyelven írt színművei egész Spanyolországban is híressé tették. A háború befejezését, a menekülést két regényben írta meg eddig: a Zörgetik az ajtót és A macska felugrott az asztalra című könyveiben. Az elsőben személyes élmény alapján megrázó erővel írja le a barbárság pusztításait, a másikban pedig szatirikus gúnyba burkolja a szörnyű eseményeket. Tubák csodálatos élete eimű legújabb regényében szintén megjelenik ez a témakör, de messzebbre nyúlva vissza, az első világháborúig és távolabb néz a jövőbe egy embertársunk életén keresztül, akit mindenki félreismert és butának tartott. A folytatólagos közlés után könyv-alakban is megjelentetjük a regényt. TUBÁK CSODÁLATOS ÉLETE i. Azt hiszem, mindenki emlékszik Tubákra. — Még azok is, akik nem ismerték. Ő volt az osztály legrosszabb tanulója. Akik nem ismerték közelebbről, butának tartották. És alapjában véve senki sem ismerte közelebbről. Sem tanárai, sem osztálytársai. Úgy ült közöttünk, mint valami idegen. Minden reggel pontosan megjelent, gondosan összeszíj azott könyveivel. Sohasem késett egy percet sem. Csendesen elfoglalta helyét az utolsó padsorban, az ablak mellett. Kiszíjazta könyveit, elrendezte őket a pad fiókjában és keresztbefont karokkal illedelmesen várt az óra megkezdésére. Nem voltak barátai, sem ellenségei. Alig beszélt velünk pár szót. A tízperces szünetekben is helyén maradt. Nem rohant ki a többiekkel az udvarba. Nem ugrált, nem rendetlenkedett, nem verekedett senkivel. Mikor vége volt az előadásnak, újra gondosan összeszíjazta könyveit, és olyan csendesen távozott, mint ahogy jött. Nem tudta senki, hol lakik, honnan jön, és hova megy. Az utcán mindig egyedül bandukolt, szerényen és magábamélyedten. Nem lóbálta összeszíj azott könyveit, nem rugdalt kavicsokat, nem firkált a házak falára semmit. Magaviseleté igazán megérdemelte a jelest. De a tornán kívül semmiféle tantárgyban nem mutatott kielégítő előmenetelt. Hogy az évvégi vizsgákon mégis mindig átengedték, azt részben annak köszönhette, hogy illedelmes magaviseleté rokonszenvet, közismert butasága pedig részvétet keltett a tanári karban. De annak is része lehetett az irgalmas bánásmódban, hogy a vizsgák előtt mindig megjelent egy feketeruhás öregaszszony, hogy Tubák érdekében könnyeivel puhítsa a tanári sziveket. Ott láttuk álldogálni — a tízperces szünetekben — a tanári szoba előtt. Kissé kopottas és régimódi ruhájában, csendesen könnyező szemeivel olyan volt, mint valami nagyon régi és nagyon szomorú történet megelevenedett illusztrációja. Tubák úgy állt mellette, mint az élő bűntudat. Lehajtotta fejét, és O' is sírt. De amikor elmúlt a veszély, és eljött a következő tanév, nem láttunk rajta semmi változást, semmi szándékot, vagy iparkodást a javulásra. Csendesen üldögélt az utolsó padban, és többnyire kibámult az ablakon. A széles és mindig poros üvegtáblákon keresztül a gimnázium kertjének egyik sarkát lehetett látni, amelyet mohos kőfal határolt. Tubák nem szűnő érdeklődéssel nézegette ősszel a hulló leveleket, télen a szállingózó hópelyheket, tavasszal a bimbózó rügyeket. Mikor álmodozásában megzavarták, és felelésre szólították, mindig kissé csodálkozva és méla szomorúsággal bámult a tanárra. A kérdésekre többnyire nem felelt. Lehajtott fejjel, konokul hallgatott. Nem keresett mentséget tudatlanságára, nem hangsúlyozta, hogy tanult, és csak éppen ezt felejtette el. Nem iparkodott feleletet találni a számára teljesen érthetetlen kérdésekre. Még csak a súgásra sem figyelt. A tanár sürgetése, gúnyolódása, vagy szidalmazása sem látszott hatni rá. Türelmesen állt, és várt, amig beírták a szekundát, és végre leülhetett. Csak az arca pirosodott ki egy kicsit. De az is elmúlt pár perc 36