Kárpát, 1957 (Mutatvány szám)
1957 / Mutatvány szám
A LÁTHATATLAN LOBOGÓ Irta: Wass Albert Konok hűséggel hordozom az uttalan bozótokon. Seb a vállam és seb a maj-(kom, de fogom, viszem és megtar(tom. Mert valami még megmaradt. Görcs zsibbasztja a mar kőim at, de markomban még itt a Szó: a láthatatlan lobogó! Ereklyém. Kincsem. Fegyverem. Magosra tartom s lengetem! És védem, foggal és köröm(mel! Vad dühvei és őrült örömmel! És mentem, mindeneken átal, íntépő, végső akarással! Dúlt otthonom rég összedőlt. Kifordult alólam a föld. Társaimat ár elsodorta. Mögöttem ég a poklok pokla. Előttem vad sziklák meredtnek. De nekivágok a meredeknek! Mert élek még! Ha törten is, ha vérben is, ha görcsben is, még ha utolsó is vagyok kit az özönvíz meghagyott, de harcom végig harcolom s a lobogót megmarkolom! Megmarkolom és nem halgyom, ha le is szakad a két karom, ha két lábam térdig kopik: de feljutok a csúcsokig! S utolsó jussomat, a Szót, ezt a szent, tépett lobogót kitűzöm fent az ormokon s a csillagoknak meglobogta(tom! 1844 tavaszán Bartay András, a Nemzeti Színház akkori lelkes, minden szép és nagy gondolat iránt fogékony igazgatója, húsz aranyat tűzött ki Kölcsey Himnuszának megzenésítésére^ Erkel Ferenc, bár nem akart résztvenni a pályázaton, mégis ő nyerte meg azt. Ennek a történetét Gárdonyi Géza meséli el egyik novellájában. Erkel négy évtizeddel a Himnusz megzenésítése után elmondotta Gárdonyinak ezt a kedves történetet. —• Én nem pályáztam, — írja Gárdonyi Erkel szavait. — Hanem egyszer az történik velem, hogy megfog az utcán, a lakása előtt Bartay. Felhív és azt mondja odafenn: — Irtál-e himnuszt? — Nem. Nem is Írok. Egressynek hagyom ezt az örömet. Neki effélékben kedve telik. — Hát ő megírta már? — Nem tudom. Csak annyit tudok, hogy pályázik és engem megkért, hogy írjam át zenekarra. De napról napra halogatja- Pedig most jut eszembe, hogy holnap már lejár a pályázat. —i És te nem veszed észre, hogy ez szándékosság? —• Micsoda szándékosság? — Hát az. hogy neked eszedbe se jusson pályázni. — De ha nem is akarok. — Kell! Nem érted és nem érzed, hogy ez a pályázat nem a nyomorult aranyaknak szól, hanem az örökkévalóságnak? Amelyik dalt megjutalmazzák, azt meg is szentelik. Egy hét mulva_ milliók ajka zengi vissza. És az lesz a dalok dala, az örökkévaló, a halhatatlan, a szerzőjével együtt. Ezt mondva, — folytatta Erkel — betuszkolt engem a mellékszobába, ahol egy kopott zongora sárgállott. Odatett egy ív kótapapirost, melléje a szöveget. — Csináld meg rögtön. — De, bátyám, hova gondol! Nem szivar-sodrás ez, hogy csak rögtön. — Meg kell csinálnod! — Nem lehet. Késő már! Felelet helyett egyet lépett. Kifordult az ajtón, s rám fordította a kulcsot. Még csak annyit hallottam, hogy alászolgája. Állok, mint Nepomuki János. Hallom, hogy a külső ajtó is csukódik, záródik. No kutyateremtette: szépen vagyunk! Csend van. Ülök és gondolkodok: hát hogy is kellene azt a himnuszt megcsinálni? Elém teszem a szöveget. Olvasom. Megint gondolkodok. És amint igy elgondolkozom, eszembe jut az én első mesteremnek a szava, aki Pozsonyban tanított. Azt mondotta: fiam, mikor valami szent zenét komponálsz, mindég a harangok szava jusson először eszedbe. És ott a szoba csöndességében megzendülnek az én fülemben a pozsonyi harangok. Áhitat száll meg. A kezemet a zongorára teszem és hanghang után olvad. Egy óra nem telik belé, megvan a himnusz, úgy, amint ma ismeri. Akkorra már visszajött Bartay is. Eljátszottam neki. Szépnek mondta. Hazamegyek. Leirom zenekarra. Másnap benyújtom. Elérkezik a döntés napja. A színház ünnepi díszben. Mert szavamat ne felejtsem, nem választott pályabirák döntöttek, hanem maga a közönség. Elkezdjük. A közönség figyelemmel hallgatja ezt is, azt is. De nem melegszik. Végre az enyimre kerül a sor. Engem a harangszóra való gondolás annyira eltöltött, hogy a zenekari átírásban is harangszóval kezdtem. Ez már előre hatott. Az addigi dallamok mindenféle csiri-csári nóták; semmi mély érzés; semmi himnuszi szárnyalás. Az én dallamom egyszerre áhítatra kelt mindenkit. Az arcok megmerednek. A szemek megtelnek könnyel. És ahogy az utolsó sor elhangzik, a tapsolásnak és éljenzésnek orkánja rázza meg a színházat. Az enyim lett a dicsőség. 32
