Kárpát, 1957 (Mutatvány szám)
1957 / Mutatvány szám
CSIKY ÁGNES MÁRIA Budapesten született. A Páíisban megjelenő Ahogy Lehet novellapályázatán dijat nyer, és hamarosan ismertté lesz neve az egész emigrációban. Novelláiban és verseiben a nő és az édesanya, a hazáját mélyen szerető magyar, a mindentől elszakadni is képes emberi szív érzelmei szólalnak meg. i/VVWW4/S/\/W>A^/ MAGYARSÁG A ZENÉBEN. .. .Magyar kultúra: örök harc a hagyomány és a nyugati kultúra közt. Béke csak úgy lehet, ha a népkultúra nő fel magas kultúrává, saját törvényei szerint. Európától csak azt veszi át, ami erre kell, s azt is szervesen magába olvasztja. Elérhetjük-e? Janus-arcunk lehet-e valaha c-gyakaratú, magával egyes lélek arca? Egyik kezünket még a nogáj, tatár, a votják, cseremisz fogja, másikat Bach és Palestrina1, össze tudjuk-e fogni e távoli világokat? Tudunk-e Európa és Ázsia kultúrája közt nem ide-oda hányódó komp lenni, hanem hid, s talán mindkettővel Összefüggő szárazföld? Feladatnak elég volna újabb ezer évre... Kodály Zoltán. Ilka a nyírfa alatt ült. A fa törzse fehéren világított, mintha jelzőoszlop lenne. A levelek átszűrték a napfényt s bolondos, himbáló árnyakat rajzoltak az elviseltszínű kartonruhára. —• Szóval nem? Nem akarsz? Ilka a fiúra nézett. Milyen szenvedéllyel, lendülettel tudott beszélni. Honnan van ennyi ereje? — Nem, Tamás. Ne haragudj. —. Miért? Talán megmondanád, miért? Utálsz? Ilka a fejét rázta. Csendesen, határozottan. Nem, nem. —• De nem szeretsz. Ugye nem szeretsz? Csak már abbahagyná, gondolta a lány és apró mozdulatokkal szaggatta a fűszálakat. —■ Nem is válaszolsz? — A szerelem luxus, Tamás. Nem engedhetünk meg magunknak ilyesmit. — Te... te! — Tamás kacagott, élesen, csúnyán. — Ki verte ezt a fejedbe? Luxus! Ó ti nők! — Lehajolt és a lány szemét kereste. — A legemberibb érzés — neked luxus? Miért élsz egyáltalán? Az élet is — luxus. — Hagyd ezt. Olyan fáradt vagyok. Ne beszéljünk róla. Elfordította a fejét, hogy ne lássa a fiú hosszú és dühös lépteit. Végre elment. Az élet is luxus? Nem, de a halál. Ki kell érdemelni. Józsi bácsi, ő igen, ő kiérdemelte. Hetven évet elviselt érette, háborút, menekülést, a fia elvesztését. Miért siratják? Miért sajnálják tőle a nyugalmát? Hogy elmehet a nagy sötétségbe és nem kell többé gondolkoznia. Ez a legnagyobb jótét. A legnagyobb irgalom. Hogy a gondolatok kihűlnek. Nem látja a fiát, ahogy a bomba szétszaggatta. Nem látja az apját, mikor... nem, az az én apám volt. Az én apám. Azt mondta: “haza...” Istenem, csak ezt a gondolatot vennéd el. “Haza akarok menni, itt nem lehet meghalni, itt...” és a torkára szorította a kezét. “Vigyél haza, kislányom.” Azt mondta: kislányom és a szeme úgy könyörögte a lehetetlent, mintha ő lenne a gyerek, az én gyermekem. Távoli mozdulattal simította végig a homlokát és Józsi bácsiék barakkja felé nézett. Sokan gyűltek össze a barakk előtt. Öregek többnyire. Mbst, hogy egy elmegy közülük, összebújnak reszketve, mint nyáj a viharban. Szűk lesz a négy fal és fájni kezd a hallgatás. Embert kell látni, másikat, éppúgy reszketőt és beszélni, beszélni: “Hallotta? A szegény. Igen, öt évvel idősebb nálam.” Öt évet kaphatsz még — mondják a lüktető idegek. A káplán reverendája tűnt el a nyikorgó ajtó mögött. Utána kicsi csengetyűs gyerek. Egész boldognak látszott. Az ő számára a halál csak jó alkalom a finoman csendülő harangocskák kézbevételére. Ő örül. Ő meg Józsi bácsi. Jó lenne hozzámenni és mégegyszer megfogni a búcsúzó kezeket. Tudná biztosan, mit akarok mondani, szó nélkül is. Józsi bácsi, mondja meg neki... az apámnak... hogy, nézze, maga is tudja, nem lehetett hazamenni ... én nem tehetek róla. Gyorsan felállt és végigsimította a ruháját. Aztán az eget nézte, hitetlenül és nagy reménységgel, mint aki egy régi kérdésre vár választ. Nehéz felhő tolongott a nap elé. De csak egy pillanatra takarta el, száguldott tovább, kergette a szél — ni, milyen különös, mint egy égi paripa — még sörénye is van, lobogó, és ott fölül, az akár a lovasa lehetne. A. nap sütött és Ilka lehúnyta a szemét. A közelgő lépések zajára rezzent csak fel. Megfordult és szembenézett a férfivel. Olyan egyszerűen volt öltözve, mint a többi magyarok. Nem volt rajta semmi, igazán semmi. Csak — ejnye, butaság az egész. Minden csodának tűnik, mikor a halál közel van. Pedig az milyen mindennapi dolog. 26 LÁMPAGYÚJTÁS.
