Kárpát, 1957 (Mutatvány szám)
1957 / Mutatvány szám
Magyar? Persze, hiszen az előbb köszönt jóestét. Azt hiszi még, féleszüvel van dolga, hogy nem feleltem. —'Jóestét. Kit keres? — Öreg Szende Józsit. — Józsi bácsit? De hiszen... —■ Elakadt. Talán rokona. Vagy jóismerőse. Tapintatosan kellene tudtára adni. — ő beteg. Nagybeteg. —• Igen, tudom. Azért is jöttem. —• A pap van most nála. Nem tudom, be lehet-e menni. Talán már késő is van... —• Nem. Röviden, határozottan csengett a szó. Mire mondta? Hogy nem mehet be, vagy...? Honnan tudja, hogyan tudhatja ez az ezer idegen, hiszen fogalma sincs, mennyire gyönge már az öreg, hogyan állíthatja hát, hogy még nincsen késő? Gúnyosan akart felmosolyogni rá, de a sötét szemek minden gúnyt letöröltek az arcáról. —t Jöjjön, odavezetem. Rokona Józsi bácsinak? — Igen. —. Nem is tudtam, hogy van idekint rokona. Sohasem beszelt magáról. Régen nem látták egymást, ugye? — Ahogy nézzük. Sári néni éppen kikísérte a papot, mire az ajtó elé értek. Ilka odasúgta neki: “Józsi bácsi rokona. Látni szeretné még egyszer.” De a sírástól vörös szemekben a megismerésnek legkisebb szikrája sem lobbant. Erőtlen ajkai motyogtak valamit és betessékelte őket az ajtón. Ilka megállt a folyosóban. Sári néni barátnéi is itt vártak. Öregek, elesettek, együttérzők, de kiváncsiak mégis. Ki ez az idegen? Inkább csak a szemükkel, a mozdulatukkal kérdezték. A lány a vállát vonta. Száraz szemekkel figyelt az ajtóra, ahol kicsi rés maradt. — Szende Józsi bátyám! Mi csendült úgy? A ministráns gyerek már elment. Az idegen...? Valahonnan, messziről, két világ mesgyéjéről talán, de megjött a válasz. Csak hallani lehetett, érteni nem. De mégis szólott még. Józsi bácsi szólott! — Eljöttem, persze. Itt. vagyok, nálad vagyok. Ez megint a másik hang volt, erő, csengés. — Mikor a tisztelendő úr benn volt, már nem tudott beszélni szegény, — súgta az egyik nénike Ilkának. — Úgy látszik, megint egy kicsit erőre kapott. Ismét halk mormolás. Küzdelem a levegővel, kétségbeejtő szünetek. Csak hallanám, mit mond. Talán ő már többet tud, mint én, messzebb van már, talán már megtalálta a választ, vagy éppen most... Óvatos léptek bent. Szinte érezni, amint az ágy fölé hajol valaki. — ... várnak^e reám? Utolsó erejével dobta ki magából a kérdést, hogy kihallhatták. Mégis, bizalom remeg a hangjában. Most a másik hang is lehalkul, Sári néni apró zokogása szét is szaggatja. Biztos, biztosan várnak, Józsi bácsi. Ha igaz minden, a hitünk meg a mese — jaj Istenem, hol van a határ, minden egybeolvad — akkor várnak rád, a fiad, az apám, a többiek. Jó barát voltál. Jó bajtárs. Igen, igy: baj-társ. Ez volt az életed és a miénk is. Hirtelen vágy fogta el, hogy mégegyszer lássa a haldoklót. Az öregasszonyok csodálkozó szeme előtt kitárta az ajtót és belépett. Sári néni zsebkendőt gyömöszölt a szája elé. Fel sem nézett, ő már csak az urát látta. Az öregember halántékán viaszos fényt vetett a lámpa. A szemében azonban más fény. Különös, valóságravált álom fénye. A szája megint megmozdult. Ilka közelebb lépett. — A hegyek... idáig néznek. Csillog... a sipkájuk. Mi az a... fény? — Csillagfény, Józsi bátyám. —■ Az... az. Arra hajlik... a Tejút. Nézése végtelen gyöngédséggel fogta föl a felesége arcát. — Az... asszony? Ki ügyel reá? Az idegen még lejjebb hajlott. A feleletet a szemekből olvashatta Józsi bácsi, mert többet nem szólt. Egyre nehezebb lett a csend és a fej is ott a párnák közt. De a vértelen ajkakon csodálatos mosoly virágzott ki. Az öregasszony az ágy szélére borult, sírását elfojtotta a paplan. * * * Halkan zárult az ajtó Egyedül maradtak. Sári néni, Ilka és a rejtelem Józsi bácsi homloka mögött. KESERŰ POHÁR. Ha férfi lelkedet Egy hölgyre feltevéd, S az üdvösségedet, Könnyelműn tépi szét Hazug szemében hord mosolyt És átkozott könnyüt, S míg az szivedbe vágyat olt. Ez égő sebet üt, Gondold meg, és igyál; örökké a világ sem áll Eloszlik, mint a búborék, S marad, mint volt, a puszta (lég. Ha, mint tenlelkeden, Függél barátodon, És nála titkaid, Becsület és a hon S ő sima orgyilkos kezét Befúrja szivedig Míg végre sorsod árulás Által megdöntetik, Gondold meg, és igyál örökké a világ sem áll Eloszlik, mint a búborék, S marad, mint volt a puszta (lég. Ha szent gondok között Fáradtál honodért, Vagy vészterhes csatán Ontottál érte vért, S az elcsábultan megveti Hű buzgóságodat S lesz aljas-, gyáva-, és butájc Kezében áldozat, Gondold meg, és igyál örökké a világ sem áll, Eloszlik, mint a búborék S marad, mint volt, a puszta (lég. Ha fájó kebleden A gondok férge rág, S elhagytak hitetlenül Szerencse és világ, S az esdett hír, kéj s örömed Mind megmérgezve van. S remélni biztosabbakat Késő, vagy hasztalan, Gondold meg, és igyál, örökké a világ sem áll, Eloszlik, mint a búborék, S marad, mint volt, a puszta (lég. S ha bánat és a bor Agyadban frigyre lép, S lassanként földerül Az élet puszta kép. Gondolj merészet és nagyot, És tedd rá éltedet, Nincs veszve bármi sors alatt. Ki el nem csüggedett, Gondold meg, és igyál, örökké a világ sem áll. De amig áll, és amig él Ront, vagy javít, de nem (henyél. Vörösmarty Mihály. 27
