Kárpát, 1957 (Mutatvány szám)

1957 / Mutatvány szám

Pálos volt-e, avagy ferences? Ma már azt sem tudja senki. Hiszen nyomát csupán két írott föl jegyzés őrzi ebben a gyorsan változó emberi világban. Egyiket ott lelhetjük meg a mexikói állami múzeumban. Néhány elmosódott sor mindössze, amit a híres fölfedezőkatona, Francisco Vasquez de Coronado íródeákja körmölt rá ura parancsára a “Följegyző Számadások’’ 27.-ik lapjára ilyen módon:

“Ama Gergely testvért pedig tiszteletlen és makacs magaviseleté miatt a csapat érdekében kiközösíteni kényszerültem, keresztényi cselekedetül engedélyezve számára egy heréit öszvért, két vizestömlőt és három napi élelmet, hogy hitványul el ne vesszen.”

írták volt ezt az Urnák 1541-ik esztendejében, egy bivalybőr sátorban, valahol azon a vidéken, amit ma Új-Mexikónak neveznek.

Nem nagyon messze onnan, a “Zuni” indiánok sziklás hegyei között áll a másik írott emlék. Magányos hegycsúcson, sziklából kifaragott óriási kereszt lábához vésve hibás óspanyol nyelven:

“Itt nyugszik Gregorio Hollósi, minden ember testvére, aki a sötétben élőkhöz világosságot hozott.”

E két följegyzés között egy nagyszerű magyar ember élete rejtőzik, de már csak úgy lehet összeszedni, szálanként, zuni-földön. Tábortüzek mellett, szájról-szájra megőrzött, összekuszált mondák formájában. Három hetet töltöttem ennek a szűkszavú, hegyekbe húzódott indián törzsnek a szállásain, s amit megtudtam, összeszőttem, íme tovább adom.

Coronado a regebeli “Hét Ezüstváros"-t kereste páncélba öltözött csapataival s kíséretében néhány térítő szerzetes az indiánokat igyekezett megnyerni a kereszténység számára. Igyekezetük azonban meddő volt. Hiszen amíg ők a szeretet Istenéről beszéltek a vadaknak, azalatt a fehér ember kardos, páncélos képviselői a legembertelenebb kínzásokkal igyekeztek rávenni a fogságukba esett indiánokat, hogy mutatnák meg az utat a “Hét Ezüstváros" felé. S mert a kínzás sem tudta megtörni őket, dúltak, égettek, gyilkoltak és raboltak a spanyolok, amerre csak útjok vezetett.

Úgy látszik, ezek ellen a kínzások és rablások ellen emelte föl többszörösen a szavát Hollósi Gergely testvér, míg végül is a főpatrancsnok megelégelte a nyakasságát, elkergette magától, be a vadonba egyedül, egy öszvérrel s három napi élelemmel. Ami ezután történt, azt az indiánok legendái így mesélik el: Egy napon fáradt, sovány fehérember jelent meg a zuni nép sziklaszállásai felé vezető ösvényen. Az őrök elfogták, megetették, s főnökük elé vitték. Miután a zuniak nyelvét nem értette az idegen, a sikságbeli pueblók beszédjével kérdezte meg tőle a főnök:

— A fehér ember nékünk ellenségünk. Mi az oka annak, hogy nálad nincsen fegyver?

— Én az Egy Igaz Istent hoztam magammal, hogy megtanítsam nektek az Ő hitét, — felelte az idegen.

— A fehér ember Istenéről hallottam már, — mondta haragosan a főnök, — kettős nyelve van és hazug, mint a kígyó! Egyik nyelvével szeretetről és békességről beszél, a másikkal gyilkol és rabol. A mi isteneink jobbak ennél. Nem hazudnak!

—• Akikről te beszélsz, azoknak csak a bőrük színe fehér, a lelkűk fekete, mint az éjszaka,

— felelte szelíden az idegen, — s bár Isten követőinek vallják magukat, annyit sem tudnak róla, mint az oktalan állat. Az igazságos Isten megbünteti őket, ha eljön az idő.

A főnök, meg a tanácsot ülő vének hallgatták az idegen szelíd szavait, s mert maguk is békességes emberek voltak, dolgos ezüstmívesék, kiknek hire messzi délre az inkák országáig is elért, végül is úgy döntöttek, hogy ott maradhat közöttük s beszélhet a Szelíd Istenről, míg kedve tartja.

így aztán Gergely testvér ott maradt a zunik között. Megtanulta nyelvüket, szokásaikat s tanítgatta őket a Szelíd Isten hitére. Már harmadik éve élt ott, amikor a spanyol páncélosok • újra megjelentek. Jövetelüket vérfagyasztó hírek előzték meg. Naponta érkeztek idegen törzsbeli menekültek, kik elevenen megnyúzott emberekről, halálra korbácsolt asszonyokról és rabságba hurcolt hajadonokról tudtak s a vallató kínzások ezersok változatáról.

A zuni nép fölkészült a harcra. Áldozatot mutattak be a harci isteneknek, eljárták a halálba menők táncát, s mikor mindezzel elkészültek, a főnök maga elé hivatta a sápadtarcú idegent:

— Te beszéltél a magad Istenéről, mi hallgattunk téged, és nem beszéltünk. Most a mi isteneink fognak beszélni a fegyverek erejével. Nyisd ki a szemedet idegen, és lásd!

A sziklaszállások és ezüstbányák alatt, a völgykatlan mélyében ütköztek meg a zunik a betolakodókkal. De a hadi szerencse a spanyolokkal volt, kiket megvédett a páncél a nyilaktól és lándzsáktól. A zuni harcosok fele ott vérzett el a völgyben, míg a maradék sereg a súlyosan sebesült főnökkel visszamenekült a hegyek közé. Mikor a főnököt bivalybőrön hozták haza a szállásra, Gergely testvér bekötözte a sebeit, s térdre borulva imádkozott a seblázas beteg mellett.

— Kivel beszélsz ezen a különös nyelven?

— kérdezte a sebesült főnök.

— Istennel, aki mindannyiunk atyja, — felelte Gergely. ,

— Kérd meg ezt a te Istenedet, hogy mentse meg a zuni népet a pusztulástól, — nyögte a sebesült, — ami isteneink nem hallgattak meg minket.

Gergely imádkozott. S amikor a páncélosok megjelentek a szorosban, hogy halált és rombolást vigyenek föl a zuni szállásokba, Gergely ég felé emelt karokkal állt a sziklaperem szé-9