Kisebbségi Sajtófókusz, 2012. február - Civitas Europica Centralis
2012-02-11
K ISEBBSÉGI S AJTÓFÓKUSZ Civitas Europica Centralis (CEC) • H1115 Budapest, Szentpéteri. u. 10.. • + 3630 904 6164 , ht tp://www.ce ucent .net/ admin@cecid.net 201 20211 . 17 Megkeresett nemrég egy középkorú ember, aki a Vajdaságból telepedett át Magyarországra. Azt mondta, Orbán Viktor helyzetét, céljait és az elérésükhöz szükséges eszközöket nem Hitler, Sztálin, Lukasenkopárhuzamok jellemzik, ahogyan a jelenlegi magyar miniszterelnök némely, politikai káromlói írni szokták, hanem leginkább Szlobodan Milosevi cs törekvései. Nemcsak az hasonló, ahogyan a szerb vezető próbálta megvalósítani a környezetétől független, erős, NagySzerbia álmát, hanem az is, ahogyan reagált erre a világ. És az is, hogy mit tudott kezdeni az ölébe hullott hatalommal addigi ellenzéke , amelyet csak az autokrata vezető megbuktatásának szándéka terelt egy táborba. Mind a kádári, mind a titói rendszer hosszú, egyszemélyi vezetésen alapuló, puhuló diktatúra volt, amelyben - a rendszer alapjait nem érintő kérdésekben - viszonylagos szabadsá g és jólét uralkodott. Ez akkor ugyan kevésnek tűnt, mert az osztrák, német, skandináv viszonyokhoz szerették hasonlítani akkor az állapotokat, de az 1989 után kialakult újkapitalizmus elvékonyodó munkavállalói jövedelmeihez, biztonsághiányához képest mind két országban elveszett aranykornak tűnik, elsősorban a középrétegek emlékezetében. Világos volt, hogy a szocializmus nem folytatható, történelmi vereséget szenvedett. Európa keleti felén mindenképpen új világ kezdődik, s a hatalomra aspiráló politikai erő k feladata átvezetni népeiket az új rendbe. A nyolcvanas évek végére meggyengült a Titótól örökölt Jugoszlávia egysége. A szövetségi államot a kulcspozíciókban többségében szerb etnikumú párt, katonai, rendőri és titkosszolgálati erő tartotta már csak öss ze. A szövetségi államot alkotó népek - amelyekben a legsikeresebb titói esztendőkben is parázslott a nacionalizmus , elérkezettnek látták az időt, hogy az egész kontinenst átformáló mozgásokkal szinkronban kiváljanak Jugoszláviából. Az egyik oldalon Kosz ovó csúszott ki a szerbek irányítása alól. A demográfiai folyamatok úgy alakultak, hogy egyértelművé vált az albán többség. Hiába öntötte a szövetségi kormánya horvát és a szlovén gazdaság által megtermelt jövedelmet a pristinai egyetem és hasonlók fejlesz tésébe, ez a horvátok és a szlovénok elégedetlensége miatt tovább csökkentette a titói Jugoszlávia kohézióját. A horvát és szlovén elszakadási törekvések különösen erőteljes támogatást kaptak az újraegyesült Németországtól. Ha Jugoszlávia egységét nem leh etett helyreállítani, akkor a szerb szuverenitást, állami egységet akarták megteremteni. A titói Jugoszlávia széthullása a szerbek számára olyan helyzetet teremtett, mint Trianon a magyarság számára: jelentős szerb etnikai csoportok kerültek kisebbségbe id egen(né vált) országok területén. A szerb szuverenitás helyreállítására, a lehető legtöbb szerbet egy állam határai között egyesíteni próbáló NagySzerbia kialakításához a nacionalista érzelmek felkorbácsolására, az államrend és az alkotmány önkényes megvá ltoztatására, etnikai háborúkra, tisztogatásokra volt szükség. A cél előhívta a megvalósításához szükséges eszközöket: a hatalom végletes centralizálását, a döntések egyetlen személy kezébe történő összpontosítását. A folyamatos konfliktushelyzet a hatalom nak igazolást nyújtott a sajtószabadság felszámolására, a hatalommal ellentétes vélemények elhallgattatására. Az állami rádiót és televíziót a központi propagandagépezet meghatározó eszközévé formálták át, a korábbi színvonalas szerb politikai lapokat elf oglalták, behódoltatták. 1999. április 11én, a bombázások idején az egyetlen valóban független szerb lap tulajdonosát és főszerkesztőjét, az árulónak kikiáltott Szlavko Csuruviját a nyílt utcán meggyilkolták. A nacionalizmus összekeverte a hagyományos pol itikai oldalakat és értékrendeket: ha a Jugoszláv Kommunista Szövetségből dezertáló horvát és szlovén vezetők jobboldaliként definiálták magukat, Milosevics baloldaliként határozta meg magát és pártját, de ez nem akadályozta meg, hogy szoros együttműködést valósítson meg a szerb szélsőjobboldallal, Vojiszlav Seselj radikális pártjával. A hatalomra készülő Milosevics ideológiáját jelentős mértékben megalapozta a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia 1986os memoranduma, amely először fordult szembe Tito 197 4es, részben decentralizáló alkotmányával, amely egyebek között autonómiát adott a Vajdaságnak is. A memorandum számos olyan érvet hozott fel, amelyet később Milosevics használt: „bürokráciaellenes forradalmat” hirdetett; a szerb megerősödés érdekében a m unkát, mint legfőbb értéket helyezte a középpontba. Drámai módon felhívta a figyelmet a Szerbián kívül élő szerbek helyzetére, gazdasági lemaradásukra, politikai elgyengülésükre. E területeken Milosevics hamarosan a saját céljait szolgai módon végrehajtó h elyi szerb vezetőket juttatott pozícióba a politikai, pénzügyi és katonai támogatás fejében. Az akadémiai memorandum szellemi atyjának Dobrica Csoszics szerb írót, a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság első elnökét tartják, aki túlélte Milosevicset és rendsze rét, és akit 2011ben irodalmi Nobeldíjra jelöltek, noha a díjat nem kapta meg. Az Egyesült Államok és NyugatEurópa - bár gyakran későn és elégtelen eszközökkel - megpróbált beavatkozni. A keleteurópai átalakulások idején bevett megoldásnak számított, hogy Nyugaton, elsősorban Amerikában szocializálódott, de származásukat tekintve az adott etnikumhoz kötődő személyeket ejtőernyőztessenek politikai vezető pozíciókba. Ilyen volt Milan Panics, akit - balkáni politikai tapasztalatok nélkül - 1992ben kineve ztek Jugoszlávia miniszterelnökének. Miloseviccsel ellentétben Panics szalonképes volt bárhol NyugatEurópában - de
