Reggeli Sajtófigyelő, 2010. június - Miniszterelnöki Hivatal Nemzetpolitikai Ügyek Főosztálya
2010-06-04
Reggeli Sajtófókusz 20 10 . 06.04 . 30 Kintről is figyelmesen követték az eseményeket Különösen fontos, hogy traumánkat azokkal a szomszédos népekkel együtt dolgozzuk fel, akikkel közö s történelmünk folyamán a legnagyobb érdekkonfliktusaink voltak. Buta és primitív hisztéria a szlovákiai ellenreakció, hiszen náluk is vannak kettős állampolgársággal rendelkező polgárok. Ilyen értelemben Románia reakciója egészen pozitívnak tekinthető. El őrelépni csak úgy lehet, ha erről a témáról nyíltan, őszintén beszélgethetünk ezekkel a közösségekkel. Ha a nemzeti összetartozás nem valósulhatott meg a dicsőséges monarchia idején, talán pontosan a történelem fintora révén valósulhat meg napjainkban. Min demellett, a gyakorlatban is alkalmazni kellene a határok feletti, kulturális és nyelvi újraegyesítés gondolatát. Ami a legfontosabb: az anyaországbeli és a határon túli magyarokat képviselő felelős politikusoknak a történelmi tanulságok függvényében kelle ne kormányozniuk és döntéseket hozniuk. Az Európai Unió nem fogja visszaállítani a történelmi Magyarországot – de a közös európai hazában gyógyírt lehet találni a nemzeti identitás megőrzésének kérdésére. Nem mindegy az sem, hogy az ember a történelmet hí vő emberként dolgozzae fel, vagy sem. Hiszem azt, hogy Istennek meghatározott célja van minden népcsoporttal és nemzettel. Az elmúlt évtizedekben az elszakadt részeken a mesterségesen fejlesztett felejtés, az amnézia gyakorlata volt jellemző. Fontos, hogy minden generáció élje meg a saját Trianonját, azaz gyermekeinket tanítsuk meg arra, hogy miről szól történelmünk. T. Szabó Levente irodalom- és társadalomtörténész (BBTE, MTA): Trianonról azért nem egyszerû dolog beszélni akár történészként is, mert nem egy egyszerûen felelevenítendõ történelmi eseményként mutatkozik meg, hanem olyanként, amire intenzív érzelmi, ideológiai megfontolások hosszú sora épült rá. Ezek meg túl gyakran reflektálatlan módon benyomásszerû részévé válnak az eredeti eseménynek, s gy akran már nem is az eredeti eseményre emlékezünk, hanem ezekre a kirívó, erõs, hangsúlyos meggyõzõdésekre a békeszerzõdéssel kapcsolatban (ti. hogy igazságtalan, méltánytalan, szörnyûséges, elfogadhatatlan stb.). Nem hiszem, hogy el kell fojtani, szõnyeg a lá kell söpörni, el kell fe ledni az egyes nemzeti történelmek traumatikus pontjait: jelent némi bátorságot az is – szakmailag és társadalmilag egyaránt – ha egy közösség szembe kíván nézni a saját múltjának megdöbbentõ, felkavaró emlékeivel. De az emlékez és minõsége, akár társadalmi, akár szakmai tartása, természete nagyon sokat elmond az adott közösség vagy közösségek dinamikájáról: arról, ahogyan a saját szerepüket elgondolják a történelemben vagy a jelenben, belsõ mûködésükrõl, problémamegoldó képességü krõl, értékvilágukról. Nos, épp ezért nem mind egy, hogy hogyan emlékezünk. Nagyon sokféleképpen lehet emlékezni eseményekre: például lehet úgy, hogy pontosan tájékozódunk arról, hogy mire is akarunk emlékezni valójában, de lehet úgy is, hogy slendriánul, szelektíven, indulatosan, mindenféle párbeszédre és rákérdezésre képtelenül. Bármilyen furcsán is hangzik, de ettõl megváltozik az is, amire emlékezünk – épp ezért nem mindegy, hogy Trianont megértendõ és feldolgozandó történelmi eseményként fogjuke fel, amelynek kapcsán az európai megbékélésprojektekhez hasonló szakmai és társadalmi párbeszéd alakulhat ki KeletEurópában vagy pedig indulatos, sértõdött, a történelmet kizárólag bosszúvággyal és bûnbakképzés céljából felelevenítõ álláspont gyökerezik meg. Nem gondolom, hogy a történészi szakma egyfajta döntõbíró és mindig, minden helyzetben egybeesik a társadalmi emlékezettel, de kétségkívül vízválasztó szerepe lehet abban, hogy korrektül és reflektáltan mûködjék a társadalmi emlékezet. Hiszen nemcsak a magyar közösségnek vannak traumái s jól bejáratott modellek vannak arra, hogy a bántó, sértõ, felkavaró történelmi momentumokat hogyan alakították közvetíthetõ, szakmailag korrekt, társadalmilag építõ, párbeszédképes emlékekké. A francia – német közös tankön yvek esete csak egy példa arra, hogy mindez nem magától kezd mûködni. S nem is az a célja, hogy eltüntessük a fájó, traumatikus pontokat, hanem hogy jobban, pontosabban értsük azokat. Például érteni érdemes azt, hogy hogyan hoznak meg egy döntést egy béket árgyaláson, milyen egy háború lezárásának mechanizmusa egy adott történelmi pillanatban, milyen (hadászati, geopolitikai, gazdasági stb.) érdekek vannak, hogyan mûködnek a szövetségek, ezek hogyan fordítódnak át döntésekbe, mi és mennyi az esetlegesség egy ilyen jellegû döntésben és így tovább. A történetileg is korszerû emlékezést csak úgy tudom elképzelni, hogy nagyon sokat kérdezünk – pontosabban, hogy merünk nagyon sokat kérdezni. Ez távolról sem azt jelenti, hogy bagatellizáljuk vagy elsikkasztjuk a tr ianoni eseményeket, hanem elkerüljük az emlékezés kényszerpályáit. Ezek közül kétségkívül a legveszélyesebb az, amelyik nem megérteni, hanem felülbírálni kívánja Trianont s amelyik geopolitikai jogorvoslatot vár el az emlékezéstõl.
