Reggeli Sajtófigyelő, 2010. április - Miniszterelnöki Hivatal Nemzetpolitikai Ügyek Főosztálya
2010-04-08
MeH Nemzetpolitikai Ügyek Főosztálya Reggeli Sajtófókusz 20 10 . 04.08 . 26 Ezt a politikai beidegződést kiegészíti az eltorzult múlttudat, a magyar történelemért való magyar felelősség elfojtása. Alig néhány év kellett csak hozzá, hogy a szélsőjobboldal ma gombamód szaporodó fórumain és tüntetésein nyíltan hirdesse a holokauszttagadó, revizionis ta nézeteket. Ilyen gyorsan mindez nem bontakozhatott volna ki, ha a tudat mélyében eleve nem lett volna rá fogadókészség. Különösen feltűnő, hogy milyen némasággal és közönnyel fogadja a köztéri nyílt zsidózás, cigányozás megjelenését a magyar társadalom ama része, amely nem tekinti magát szélsőjobboldalinak. Ennek a némaságnak és közönynek fél évszázados gyökerei vannak. Van rá magyarázat. Magyarország politikai tragédiája, hogy 1945 után évtizedekig nem konzervatívjobboldali, hanem – szavakban – balold ali kormánya volt. Németországban a háború után hosszú ideig a kereszténydemokrata – keresztényszocialista pártkoalíció alkotta a kormánytöbbséget. A német választóknak azt a tömegét, amely érzelmileg szinte a háború utolsó pillanatáig a fasiszta rendszer mö gött állt, olyan jobboldali konzervatív politika hozta fokozatosan közelebb a demokratikus magatartásformákhoz, amely az euroatlanti politikai kultúrát vallotta a magáénak. Ezáltal átmenet adódott, s közben elég idő a belső, lelki változásra. A nemzetiszoc ialista rendszer bukása miatt elbizonytalanodott többség ugyanis az újjáépülő Németországban több bizalmat érzett a jobboldali, mint a baloldali politikai irányzatok iránt; az előbbi nyelvét értette, az utóbbiét kevésbé. Az 1945 utáni első, még szabad vál asztásokon Magyarországon is a demokratikus vezetésű jobboldali Kisgazdapárt győzött. Választópolgárainak jelentős része, politikai magatartását illetően, ugyanazokból a rétegekből került ki, mint akik a korabeli Németországban az Adenauer vezette konzerva tív jobboldalra szavaztak. Ezeknek a rétegeknek azonban Magyarországon nem volt módjuk szabad körülmények között bensővé tenni az euroatlanti demokratikus politikai kultúrát. Szovjet támogatással uralkodó helyzetbe került a szélsőbaloldal, amely lényegében a nép ellenségének nyilvánította a lakosság jobboldali többségét (holott ők is a néphez tartoztak). Ennek következményeként aztán ez a többség kétszeresen is áldozatnak érezte magát: az egykor rokonszenvesnek tartott német fasiszták és az amúgy is gyűlölt kommunisták áldozatának. Ilyen állapotban csak túlélni lehetett, de nem demokratává lenni. Aki rasszista volt, az is maradt, és ez kimondatlanul nemzedékeken keresztül áthagyományozódott. Amikor 1989ben a rendszerváltással Magyarország valóban felszabad ult, a többség – kezdetben nagyon lassan, de aztán egyre határozottabban – tudatára ébredt annak, amit a lelke mélyén 1945 óta megőrzött. Nem a második világháború alatti állapotát (mert azt felejteni akarta), hanem a harmincas évekét. A pártállam évtizede s baloldali ideológiai agymosása jóformán hatástalan volt erre az örökségre. A most lezajló választások eredményeként olyan politikai Magyarország körvonalai bontakoznak ki, mely elsöprő többségben jobboldali. Ami önmagában egyáltalán nem baj. Jobboldalina k lenni ugyanolyan legitim, mint baloldalinak lenni. Ha itt és most ez mégsem így van, annak az az oka, hogy ez a jobboldaliság végzetesen a magyar jobboldali érzület 1938 – 1939es állapotához kötődik, mely 1945ben befagyasztódott. A nemzeti érdekek képvi seletének jobboldali kisajátításához, a tekintélyelvű politikai berendezkedés újjászülető vágyához az utat a populista nemzetikonzervatív Fidesz és vezére, Orbán Viktor taposta ki 1994 után. Eszerint az egyik oldalon van a magyarság és annak magától értet ődő, jobboldali képviselete, a másik oldalon pedig szükségképpen a nem nemzetiek. Az „idegenszerűzés”, a kokárdakisajátítás, a demokratikus választási eredmények megkérdőjelezése („a haza nem lehet ellenzékben”), 2006 őszén a legitim kormány megbuktatása c éljából a köztéri terrort alkalmazó tömegek hallgatólagos támogatása, a nemzetre többszörösen rárontó baloldaliakkal kapcsolatos sunyi genetikai célzás demagógiája készítette elő azt, amit Orbán 2009. szeptember 5én a kötcsei beszédében végül meghirdetett . Ez a Fidesz választások utáni igazi politikai programja, a Horthykorszak leválthatatlan kormányzópárti rendszerének restaurációja: „...megvan a reális lehetősége annak, hogy a magyar politika következő 15 – 20 évét ne a duális erőtér határozza meg, amely állandó értékvitákkal megosztó, kicsinyes és fölösleges társadalmi következményeket generál. Ehelyett huzamosan létrejön egy nagy kormányzó párt, egy centrális politikai erőtér, amely képes lesz arra, hogy a nemzeti ügyeket megfogalmazza – és ezt nem állan dó vitában teszi, hanem a maga természetességével képviseli.” Megfogalmazta a politikai fából vaskarikát: „Egy párt is lehet záloga a demokráciának.” Mindezt alig húsz évvel a „kétfrontos harcot” vívó állampártok uralta „centrális erőterű” népi demokráciák totális csődje után. Egyszerre köszön vissza a Horthy- és a Kádárkor, elárulva a két politikai struktúra közös lényegét.
