Reggeli Sajtófigyelő, 2010. február - Miniszterelnöki Hivatal Nemzetpolitikai Ügyek Főosztálya
2010-02-24
MeH Nemzetpolitikai Ügyek Főosztálya Reggeli Sajtófókusz 20 10 . 02.24 . 25 Nyilvánvalóvá vált: eurózóna nem védi meg feltétlenül tagállamait a válság hatásaitól, a kezdeti bankválság lassan költségvetési válsággá alakul át. Feltehetjük tehát a kérdést, hogy milyen növekedési potenciállal bír az eurózóna, melyek azok az erősségek, amelyekre bizalmat szavazhatunk? Ezt azért is nehéz eldönteni, mert a térség nagyon heterogén, az eurózónán belüli országok eltérő fejlődési sa játosságokkal rendelkeznek. A térségen belül több fejlődési modellt különböztethetünk meg. Az első az északi típusú, amelybe Finnország, Svédország, Dánia és Norvégia tartozik. Ezen országok sajátossága, hogy az állam szinte semmilyen tulajdonosi szer epet nem vállal a vállalatokban, nincs állami protekcionizmus, nincsenek állami szubvenciók, nincs szocialista tendencia, de nagyon erős a társadalmi szolidaritás. A munkaerőpiacot leginkább a „Flexibility” és a „Security” szavakból eredő „Flexicurity” j ellemzi, ami azt jelenti, hogy a rugalmasság mellett a lehető legnagyobb biztonságot kínálja. Nem a meglévő munkahelyeket védik, hanem a foglalkoztatottságot támogatják, ami a folyamatos innovációt szolgálja. Egy ilyen piacon nagyon könnyen és gyakran tört énnek elbocsátások, azonban magas szintű a munkanélküliségi ellátás. Az állam átképzést, oktatást biztosít, hogy a munkanélküli gyorsan el tudjon helyezkedni. Annak érdekében, hogy ezeket a szolgáltatásokat az állam finanszírozza, magas adókat ró ki, de ezzel együtt színvonalas közszolgáltatásokat nyújt. Számunkra szinte elképzelhetetlen, de ezekben az országokban nincs politikai piaca az adócsökkentésnek, épp azért, mert a magas adókkal a jó minőségű közjavakat azonosítják a lakosok. A rajnai modellben , amely Németországot és Franciaországot foglalja magába, az állam jóval nagyobb szerepet vállal a gazdaságban. A közüzemek zöme állami tulajdonban van, verseny nincs, az állami vállalatok vásárolják fel a magánvállalatokat. Jellemzően példázza az állam gazdasági szerepvállalását a francia Renault és a német Opel esete. Az előbbinél maga a francia elnök lépett közbe, megtiltva a Renault Clio termelésének áthelyezését Törökországba. Ez gyönyörű példája az etatizmusnak. Máshogy működött ez például a sv éd Volvo és Saab esetében, amikor a kormány teljesen elhatárolódott a vállalati felvásárlási ügyektől. Az adók szintén magasak, azok felhasználása hatékony. Az állami szubvenciók is magasak, és noha ezeket tiltja az EU, a nagyhatalmak könnyen kijátsszák a korlátozásokat. Az Airbust például folyamatosan támogatja az állam ilyenolyan kutatás fejlesztésre irányuló finanszírozással, egyszerűen azért, mert a nagy rivális, az amerikai Boeing szintén nagyfokú állami támogatást élvez és csak így tarthatja meg me llette versenyképességét. A déli országokra magas etatizmus jellemző, nagyarányú állami beavatkozással és magas adókkal. A különbség csak annyi, hogy itt teljesen hiányzik a társadalmi szolidaritás, az adók felhasználása nem hatékony, az adócsalás nem zeti sport, ezért a közszolgáltatások alacsony színvonalúak és nincs versenyképesség. Ez a típus áll legközelebb a romániai államigazgatási modellhez. Miért van mégis jólét például Görögországban? Azért, mert nagyon sok támogatást és transzfert kapott az uniótól. A görög mezőgazdaság például egyedül több segélyt kapott, mint az újonnan felvett államok összesen. Így kialakult egy segélyfüggőség, ezáltal vált finanszírozhatóvá a gazdasági fejlődés. Az állam pedig kihasználva az alacsony kamatokat túlkölte kezett, hatalmas adósságot halmozva fel.
