Reggeli Sajtófigyelő, 2010. január - Miniszterelnöki Hivatal Nemzetpolitikai Ügyek Főosztálya
2010-01-13
MeH Nemzetpolitikai Ügyek Főosztálya Reggeli Sajtófókusz 200 9 . 09.18 . 15 már jobb az ortodox marxizmus, bár én annak sem voltam forrófejű ifjúként megtévesztett szószólója, és nincs mit kompenzálnom. Záradékként még néhány szót a cikkíró különös lo gikájáról. A túlélés bűne elméletéhez abból a premisszából jut el, hogy „2002ben jól jelezte a holokauszt kollektív kulturális emlékezetben elfoglalt helyét, hogy Kertész Imre irodalmi Nobeldíját követően soha nem látott népszerűségre tettek szert Kertés z Ákos regényei. Nem mintha a Makra ne lenne minderre érdemes mű, de azért ez a történet mégiscsak kínos.” Kínos? Kinek? Aki ezt a marhaságot kitalálta, vagy Kertész Imrének? Hét éve hallom innenonnan ezt a „jópofa” anekdotát, de még sohasem reagáltam rá . Most is csak azért teszem, mert ha ez a hülye inszinuáció sem igaz, talán a bűnös túlélők elmélete is sántít. Nem volt a névrokonom Nobel díjára szükségem ahhoz, hogy fogyjanak a könyveim. Se azelőtt, se azóta nem láttam a könyveimet a könyvesboltok kir akatában, mert még erre a reklámra sem volt szükségük, elfogytak polcról, sőt pult alól. Nem 2002ig, hanem már a 70es 80as években csak a Makra Magyarországon kb. 300 ezer példányban kelt el, német nyelvterületen negyedmillió példányban. Tizenegy nyelvr e fordították le – köztük japánra is – és a világban összesen egymillió kétszázezer példány körül fogyott el belőle, és hol van még a többi regényem, filmem és színdarabom? Miközben soha semmit nem reklámoztak, sosem kapta föl nevem a média. Igaz, nem nagy on sikerült médiabotrányt okoznom, márpedig ez az irodalom igazi reklámhordozója. Vagy a mű legyen botrányirodalom, vagy az alkotó nyilatkozatai legyenek botrányosak és kellőképp zavarosak, ellentmondásosak. No, ennyit arról, mit köszönhetek én Kertész I mre irodalmi Nobel díjának. Kertész Imre viszont ennek az ostoba viccnek azt köszönheti, hogy a szóbeszéd az ő Nobel díját dehonesztálja. Kertész Ákos vissza Egy vitához Nszv 20100113 (Bauer Tamás és Róna Péter vitája ne m két neves közgazdász magánügye, hanem két közgazdasági nézetrendszer ütközése. Ezért engedtessék meg, hogy a csapos is közbeszóljon.) Róna Péter kivágta Bauer Tamásnál a biztosítékot. Nem kevesebbet tett a liberális kapitalizmus emlőin nevelkedett, Ameri kából visszatért hazánkfia, mint a közösségi érdek primátusát kérte számon a rendszerváltás utáni magyar eliten, tanúként híva a filozófia és a közgazdaságtan nagyjait, akik már jóval a Krisztus előtti időktől fogva a közösséget helyezték az egyén fölé. Ró na Péter, Bauer Tamás interpretációjával ellentétben, mindössze azt vetette fel, hogy létezhet kapitalista állam úgy is, ha nem az individualizmus uralja, ha nem korrupt és önző elit vezeti, és ha nem számolják fel az esélyegyenlőség és szolidaritás minden meglévő és potenciális formáját (ha legalább betartják a rendszerváltás eredeti forgatókönyvét). Ha úgy tetszik tehát modellvitáról van szó a két neves közgazdász között, amely közgazdasági oldalról az állam (és más közösségi termelési formák) szerepéről , filozófiai oldalról az egyén és közösség viszonyáról szól. Bauer Tamás válaszcikke megerősíti Róna Péter igazát: az a fajta liberális gondolkodás, amit Bauer képvisel, semmit nem visel el kevésbé, mint az egyén háttérbe szorítását. És ebben rejlik törté nelmitlensége is. A homo sapiens biológiai és társadalmi kialakulása ugyanis egyszerre, egymást feltételezve zajlott. Mint Ju. I. Szemjonov hihetetlen gazdagsággal és precizitással dokumentált régészetiantropológiaitörténeti könyvében (Hogyan keletkeze tt az emberiség? Kossuth, 1973) írja: „Az emberi társadalmat a termelés létrejötte és fejlődése hívta életre. A termelőtevékenység keletkezésének folyamata volt az alapja annak a folyamatnak, amelynek során az állatok emberré változtak, az állati egyesülés ek pedig valóban emberi közösséggé, tisztán társadalmi szervezetté alakultak.” Csak az az előemberi horda volt képes fennmaradni, amelyik háttérbe szorította az egyéni érdekeket, beleértve azok legtisztább formáját: az ösztönöket. A korlátozások középpontj ában a nemiség állt. Mi van ennél egyénibb? És mégis: sehol sem lennénk (Bauer Tamással egyetemben), ha az emberiség kialakulásának szakaszában a félállati közösségekben szabadjára engedték volna a nemi ösztönt.
