Reggeli Sajtófigyelő, 2010. január - Miniszterelnöki Hivatal Nemzetpolitikai Ügyek Főosztálya
2010-01-13
MeH Nemzetpolitikai Ügyek Főosztálya Reggeli Sajtófókusz 200 9 . 09.18 . 14 Persze én a józan proli eszemmel ilyen éteri magasságokba emelkedni nem tudok , számomra a gyilkos az gyilkos, a túlélő pedig ártatlan, legföljebb szerencsés, ha nem is boldog. Mert túlélni sokba került. Nagyon nagy a veszteség, hiszen a legyilkoltakat mi, a túlélők siratjuk, az áldozatok a mi álmainkban kísértenek és nem a gyilkoso k álmaiban. Én igenis föllázadtam, és nem olyan régen meg is írtam a kölyökkori lázadásomat Még a kapanyél is elsülhet címen, mert az én kiskamasz hősöm úgy érzi, hogy néhai Klein Jakabhoz, a negyvennyolcas honvéd ükapához nem lehet méltatlan, és nem gyul ladhat be a „némettől”. Én akkor szégyelltem magam, amikor láttam, hogy a többiek birkákként hagyják magukat terelni. És később, amikor Izraelben azt kérdezték tőlem: de hogyan hagyhattátok? Miért tűrtétek? És ha százan ötszáz felé szaladtok, és nyolcvanat lekaszabolnak közületek, húsz még mindig megmarad. És tovább bújhat vagy harcolhat. És még mindig jobb annak a nyolcvan áldozatnak golyó által halni, mint a gázban vonaglani, vagy a priccsen éhen pusztulni. És legalább nem mondták volna rólatok, hogy gyáv a népnek nincs hazája. Spielberg is rendes zsidó ember, de amerikai. A Schindler listájában föl sem merül, hogy az általa megmentettek azért maradhattak életben, mert helyettük másokat öltek meg. Schindler tette a humanizmus óriási győzelme volt, az Élet győzelme a Halál fölött, még ha Schindlert nem is csókolta homlokon érte az utókor – mert a sors már csak ilyen… Abban persze van igazság, hogy néha a túlélő is besározódott. A kápó majdhogynem egy húron pendült a gyilkosokkal, csakhogy ez sem olyan egyszerű. Ha belebújsz a kápó lelkébe, akkor talán ítélhetsz, így kívülről nem. Akárhonnan közelítem, nekem valamitől ferde ez a gondolat, akár Kertész Imre Sorstalanságához kötöm, akár Heller Ágnes esszéihez. A holokauszt az emberiség talán legnagyobb morális botránya (ez sem bizto s, tehát lassan a nagy szavakkal, mert nem ismehetünk minden, a történelem ködébe vesző bűntettet), és valahol a damaszkuszi úton kezdődött. Ott, ahol Saulus arra gondolt, a Názáreti követőit le kell a zsidókról választani, hogy a Birodalom ne az újhitűeke n verje el a port a zsidó nép fölszabadulási küzdelmei miatt, és az új vallás elfogadható lehessen Róma és a Birodalom pogányai előtt. És Saulus, már Paulusként, elkezdte megalapozni a zsidógyűlöletet. Biztos, hogy Auschwitzra nem számított, de ki szelet v et, vihart arat. És a felelősök nem a túlélők és nem az emlékezők, hanem az emlékezni nem akarók. A holokauszt skandalum folytatása az emlékezés botránya, az, hogy mi, zsidók tartjuk ébren és ápolgatjuk a holokauszt emlékét, holott nem a mi dolgunk lenne. Nem mi csináltuk. Mi csak elszenvedtük. Heller Ágnes szerint vezekelnie kell a túlélőnek azért, amit Kertész Imre a „továbbélés szégyenének” nevez, mert az áldozatokat „mint zsidókat gyilkolták meg (...) mint zsidót kellett volna meggyilkolni bennünket ( is).” Most a szégyen a dolgom, vagy az elszánt küzdelem azért, hogy ez az ördögi népirtás soha többé ne történhessen meg! A kettő nem fér össze. Én szégyelljem magam? És azok, akik a partokról visszafordították a menekülők hajóit? Akik a svájci határról visszazavarták, gyakorlatilag Auschwitzba a menedékért folyamodókat? A szövetséges hadvezetés (benne az USA tábornokai), mely nem volt képes egyetlen bombát sem dobatni arra a vasúthálózatra, ami a háború utolsó órájáig szállította az élőhús utánpótlást a haláltáborokba? Azoknak ne égjen a pofájuk? A szövetséges katonák elől eltitkolták, hogy mi történik a lágerekben, nehogy az angol és amerikai fiúk azt higgyék, hogy a (nem éppen imádott) zsidók védelmében hullatják a vérüket. Az aggodalom fölösleges volt. Mert a fiúk, belépve a táborokba azt mondták: „eddig csak utáltam a fritzeket, de most már tudom, miért harcolok.” Elnézést a sárba ragadt racionalizmusért, de semmi olyan transzcendentálisan köldöknéző elméletet nem vagyok hajlandó akceptálni, amiből az következik, hogy nem a gyilkosok, hanem mi, a túlélők vagyunk a bűnösök. Ennél
