Reggeli Sajtófigyelő, 2010. január - Miniszterelnöki Hivatal Nemzetpolitikai Ügyek Főosztálya
2010-01-09
MeH Nemzetpolitikai Ügyek Főosztálya Reggeli Sajtófókusz 20 10 . 01.09 . 18 tévés gárda: az idősebbek mellett felcseperedtek a fiatalok is, akik már a tévében kezdték karrierjüket építeni. Bejáródott egy munkamódszer, műsorrendszer, amely az akkori körü lmények között megállta a helyét a jugoszláv konkurenciában (a portoroži tvfesztiválon nem egyszer vitték el a fődíjakat a híradósok), és amely a mai napig érvényes a magyar szerkesztőségben. De erről majd később. Az Újvidéki Televízióban kezdtem pályafu tásomat 1976 januárjában, a dokumentumműsorok szerkesztőségében, ahol tanoncéveimet a munkásmozgalom és a második világháború történéseit feldolgozó részlegben töltöttem, Saffer Pál szerkesztőnél. Így, akaratlanul is szemtanúja, sőt kezdő tévésként egyfajt a szereplője lehettem egy olyan folyamatnak, amely igyekezett a titói rendszer számára kedvező fényben bemutatni mindazt, ami az 1930as és 1950es évek között történt. Egyébként nem lényegtelen, hogy a szerkesztőség – ahova kerültem – , amolyan elfekvő vol t azok számára, akik valamilyen oknál fogva kegyvesztettek lettek a hatalomnál. Volt itt bukott műsorigazgató, újságírói bőrbe bújtatott nyugalmazott titkosszolgálati tiszt, aztán a 68as belgrádi egyetemista lázadás egyik vezéralakja, a Dnevnik napilapból kiutált szerb nacionalista újságíró, és sorolhatnám tovább a szinte rejtői jelzőket. Egy különös, kiváltságos társaságba kerültem, amelyet mindenki békén hagyott, vagy azért, mert tartottak a bukott hatalom titokzatos fátylától, vagy mert tudták, hogy a l ázadó, önjáró csapat teljesen kezelhetetlen. Ilyen hangulatban én is jól éreztem magam, bár időnként nem volt könnyű érvényesülni a sok nagyágyú mellett, főleg magyarként. Hadd mondjam el a fiatalabb olvasók kedvéért: nem egyszer szembesültem a „...magyar vagy, de jó szakember....” tartalmú megjegyzésekkel. Igazából nem zavartattam magamat, hiszen hivatalosan a „testvériségegység” jelszavat hangoztatta a hatalom. A felszín alatt azonban parázslott a nacionalizmus tüze, ami aztán teljes kegyetlenségében lán gra is lobbant. Nem mondhatom, hogy akkor bárki is bántott volna, de ezt el kellett mondanom, hogy könnyebb legyen megérteni mindazt, ami a nyolcvanas évek végén történt az Újvidéki Televízióban (is). Bár hozzá kell fűznöm, hogy az Újvidéki TVben uralkodó viszonyokra egyáltalán nem volt jellemző a nacionalizmus – az akkori „kulcsrendszernek” megfelelően a magyarok részt vehettek a legmagasabb rangú vezetői pozíciók elosztásában is (például míg az igazgató általában szerb volt, a helyettese, a műsorigazgató magyar). Jómagam tíz év elteltével a dokumentumműsorok szerkesztőségében főszerkesztőhelyettes lehettem, ami nem volt egyszerű teljesítmény. Igaz, ez már jóval Tito halála után történt, amikor a pártállami hatalom csillaga meredeken csúszott lefelé. Egy korábbi esemény különösen emlékezetes maradt számomra, mert akkor kaptam „élőben” az első igazi leckét a titói demokrácia visszásságaiból. 1977 tavaszán a szerkesztőség, amelyben dolgoztam, egy dokumentumfilmet kezdett készíteni Jovanka Brozról, Tito fel eségéről, aki fiatal lányként maga is részt vett a jugoszláviai harcokban a második világháború alatt. A filmet néhány idősebb kolléga előkészítette, és már betervezték az első forgatásokat, valamikor augusztus közepére, amikor egy reggel váratlanul magáho z hivatta a stábot az akkori főszerkesztő, Milorad Stevančev (egyébként a TANJUG, a jugoszláv hírügynökség korábbi budapesti tudósítója), és közölte velük, hogy felsőbb utasításra kénytelen leállítani a további munkát a filmen. Mindenki meglepődött, hiszen senki sem tudta, hogy a háttérben komoly harc folyik az öregedő Tito befolyásolásáért. A vezető politikusok egy része (elsősorban Stane Dolanc és Nikola Ljubičić) Jovankában látta a legnagyobb akadályt a Titóhoz vezető úton, és végül sikerült is eltávolít aniuk az asszonyt az akkor már 85 éves vezér környezetéből. Jovanka eltűnt a nyilvánosságból, és néhány nap múlva elkezdődött csendes kiiktatása a történelemből is. Máig nem tudom, ki adott erre utasítást, de attól a pillanattól kezdve nem lehetett egyetle n olyan archív felvételt, fotót sem használni, amelyen Jovanka szerepelt. Ha az anyag nagyon fontos volt Tito miatt, akkor a fényképekről szó szerint kitörölték Jovankát, a filmszalagot pedig átvágták. Jovanka Broz egyébként Tito halála után házi őrizetbe került, ahonnan gyakorlatilag csak 2005ben szabadult, személyi igazolványát és útlevelét pedig 2009ben kapta vissza anélkül, hogy a mai napig bárki is elmondta volna hivatalosan, mi volt a bűne (!). Ez az eset is bizonyítja, mennyire nem volt könnyű akk ortájt a mai mércékkel mérten tárgyilagos, tisztességes újságírónak lenni, hiszen ha valaki nem tartotta be a hatalom utasításait, azt egyszerűen kirúgták az állásából, ellehetetlenítették egész életére. Nem egy idősebb kollégát ismertem akkor, aki „lecsús zott” az egyenes útról, aztán ötödrangú beosztásokban tengette életét. Még szerencséje volt, ha nem kellett elmennie portásnak, vagy kukoricát törnie a földeken, netán ha nem ítélték több éves börtönbüntetésre. A magyar újságírók számára sem volt sokkal t öbb választás: talán csak annyi, hogy olyan nyelven alkottak, amelyet kevesen értettek az országban. De azért közöttünk is mindig voltak ügyeletes cenzorok és besúgók!
