Reggeli Sajtófigyelő, 2009. október - Miniszterelnöki Hivatal Nemzetpolitikai Ügyek Főosztálya
2009-10-10
MeH Nemzetpolitikai Ügyek Főosztálya Reggeli Sajtófókusz 200 9 . 10.10 . 36 Székelyföldön elcsattant pofonokért sem hibáztath atók kollektíven a magyarok. Szerintem nem létezik kollektív bűnösség, azt viszont pontosan meg kell és meg is lehet vizsgálni, hogy a történtekért kik a felelősek, kik azok értelmi szerzői és kivitelezői. A Szárazajta szomszédságában található Középajtán például egy román ember, Vancea Gheorghe (ismertebb nevén Váncsa Gyuri bácsi) volt az, aki – bár 1940 őszén a magyarok kigúnyolták, megfenyegették, néhány napig el is kellett menekülnie – ’44 őszén a faluba bevonuló Maniugárda parancsnokának azt mondta, hogy itt semmi nem történt, ezáltal pedig ő védte meg a falut a Maniugárdától. Hasonló eset történt Nagybaconban, ahol román ember bírta jobb belátásra a gárdistákat az ugyanúgy ártatlan magyar községet védve. Ebből is látszik, hogy nem szabad általánosí tani. – Mióta tartanak megemlékezéseket Szárazajtán a ’44es vérengzés kapcsán? – 1990ben, a rendszerváltást követően nyílt először lehetőség arra, hogy a falu nyíltan megemlékezzen a történtekről, pontosabban, hogy a település lakói annyi év távlatából végre egyházi szertartással temessék el a meggyilkoltakat, megadva nekik az őket megillető végtisztességet. Az 1944. szeptember 26i mészárláskor ugyanis Gavrilă Olteanu, a Maniugárdák parancsnoka megparancsolta: szállítsák el a dögöket – így idézték fel a történteket a szemtanúk; tehát mindenféle gyászszertartás nélkül, ki ahogy tudta, úgy temette el a szeme láttára meggyilkolt szeretteit. Egy év kivételével 1990 óta minden évben, a vérengzés napján 11 órától megemlékezést tartanak a faluban. 1992. szep tember 27én parlamenti választások voltak Romániában, erre való tekintettel akkor nem volt megemlékezés. A kommunizmus idején nemhogy megemlékezni, de még beszélni sem volt szabad róla: a népi demokráciában ilyen kérdésekről tilos volt tárgyalni, sem írni , sem pedig kutatni nem lehetett a témát. Az elmúlt húsz évben semmiféle hatósági ellenállást nem tapasztaltam a megemlékezés kapcsán. A román – német fegyveres összecsapás évfordulóján, szeptember 4én a csendőrség és a katonaság, egyfajta erőfitogtatáskén t, mind a mai napig összegyűl a román katonák porait őrző, egykori görög katolikus, ma ortodox templom udvarán található közös sírnál. A megemlékezést idén szeptember 19én tartották, és most első ízben az ortodox egyház is koszorúzott a magyar áldozatok e mlékművénél, 26án pedig a nagybaconi rendőrőrs parancsnoka cselekedett hasonlóképpen. „Kívülállóként” ezt mindenképp pozitív gesztusnak tartom, és akár azt is el tudom képzelni, hogy a szeptember 4i katonai ütközet évfordulóján magyarok helyezzenek el vi rágot a román és német katonák közös sírján. Határozottan el kell azonban választani a két eseményt: történelmi tény, hogy Szárazajta határában román és német katonák estek el, és ha valaki fejet akar hajtani a csata áldozatai előtt, tegye meg nyugodtan, h iszen az volna természetes, hogy a mindenkori háborúk elesett katonái emléke előtt mindenkor és mindenhol fejet hajtsunk. Hiszen, József Attilával szólva: „A harcot, melyet őseink vívtak, / békévé oldja az emlékezés”. De a szárazajtai magyarok lemészárlásá t semmiképp ne mossuk össze egy katonai csetepatéval, mert az egészen más dolgok miatt történt. – A rendszerváltás óta több erdélyi településen évente szerveznek hasonló megemlékezéseket. Miért fontosak ezek a főhajtások? – Azért, hogy mindenki számára e gyértelművé váljon: a történteket a helyükre kell tenni. A kereszteket, kopjafákat, emlékműveket nem azért kell felállítani, hogy egymásra mutogassunk, hanem például azért, hogy a József Attilagondolat logikája érvényre jusson. Nem kell oda se rezesbanda, se szónok, egyszerűen csak virág kell, ima és néma főhajtás, és ha van, akivel, akkor egy kézfogás. Ez a legtöbb, a többi csak felszín. – Sokak szerint a fiatalok képtelenek megérteni mindazt, ami a múltban történt (ezért nem lehetnek a megemlékezések te ljes értékű részvevői), annál az egyszerű oknál fogva, hogy nem éltek abban az időben. Mások viszont úgy gondolják, a fiatalok anélkül is átérezhetik a történteket, hogy a sok szörnyűséget megélték volna. – Ahhoz, hogy megértsünk kort és kórt, elsősorban személyes tapasztalat szükséges. Ha ez nincs, meg kell kérdezni azokat, akik akkoriban éltek, a tanúkat. Ha erre sincs már lehetőség, fel kell lapozni a korabeli forrásokat. A levéltárak, a korabeli sajtó, részben a könyvtárak révén megpróbálhatunk az esem ények, a történések hátterébe tekinteni. Ahhoz, hogy az ember átérezze, és valamelyest megértse, mi történt a (közel)múltban, elsősorban a
