Reggeli Sajtófigyelő, 2009. szeptember - Miniszterelnöki Hivatal Nemzetpolitikai Ügyek Főosztálya
2009-09-01
MeH Nemzetpolitikai Ügyek Főosztálya Reggeli Sajtófókusz 200 9 . 09.01 . 30 hogy mérlegelje, amit egyik feje mond, abból vajon a másik mozgástereire, élethelyzeteire épp most mi következik. Itt rögtön három kérdés merül fel. Mennyire következnek e mozgási irányok a pártnak még szokatlan ellenzéki szerepkörökből? Vajon mennyire különnemű, egymással kapcsolatban nem lévő vagy csak a lig lévő tendenciák, konfliktusok tűnnek a külső elemző számára összefüggőnek, s mennyire tartoznak ezek valóban össze? S végül, mekkora itt a romániai magyar politikai elitek valós játéktere, s mennyire sodródnak egyszerűen a bukaresti és budapesti esemén yekkel (ebben a sorrendben vagy fordítva)? Az ellenzékiségről: az ellenzékbe vonulásra a romániai magyar elit láthatóan nem készült. Nemcsak azért nem, mert a választásokon tulajdonképpen jól szerepelt, nem érezte, hogy választói elfordultak volna tőle, é s ráadásul elhitette magával, hogy ha hozza megszokott formáját, akkor – mint mindig az utolsó években – valamilyen kormányzati pozíció jár neki. Mert az nem az aktuális parlamenti számtanból következik, hanem a román – magyar szimbolikus kiegyezés része (lá sd Markó Béla cikkeit akkortájt a budapesti sajtóban). Azt ugyan nem igazán értem, hogyan hihetett ilyesmit, aki másfél évtizede e terepen játszik. Hiszen azért kívülről is látszik a román belpolitikából a kíméletlen adokkapok, meg hogy a meghatározó játé kosok nem kifejezetten széplelkek. Talán e tévedésből következett, hogy végül a párt mint méltatlant nem fogadta el a „kormánykoalíció kistestvére” ajánlatot. Az RMDSZ országos politikusainak s szakértői elitjének talán e formula akár megalázónak is tűnhet ett. Ezt értem. De miért nem gondoltak arra, hogy a minisztériumi kijáró funkciójuk legalább részlegesen megmaradhatott volna, s ami a legfontosabb, intézményvezetőik kormányoldalinak számítottak volna, és így azért valamilyen védettségük feltehetően fennt artható lett volna? Hogy a leváltásokra nem számítottak? Nem értem, KeletKözépEurópában káderügyekben, személyzeti politikákban mindenütt a „győztes viszi a bankot”. Ezen – akármelyik oldalon állunk is – hatékonysági vagy modernizációs megfontolásokból j oggal háborgunk. De miért lett volna ez eddig s ezután ennek ellenére másként Romániában? Én inkább másra gondolok. Az országos és a helyi elitek (eddigi vagy éppen most erőteljesebben láthatóvá váló) szétszakítottságával magyaráznám a történteket. Az orsz ágos és helyi elitek, legalábbis kívülről úgy tűnt, már évek óta távolodtak egymástól. Az országos politikai színpad az érintettek előtt egy olyan világot nyitott meg, amely az oda bekerülőket és az onnan kimaradottakat egymástól kétségtelenül távolabb vit te – még akkor is, ha közben tettek szolgálatokat egymásnak. Közben persze lehetett fogadkozni fent, és használni a kormánypozícióból következő helyi állásokat és erőforrásokat lent. De ez a kialakult alaphelyzeten nem sokat változtatott. A közben mégiscsa k csordogáló magyarországi források itt elsősorban a kulturális szféra és a romániai elosztási hálózatokhoz hozzáférni képtelen helyi csoportok számára maradtak fontosak. A helyiek és a bukaresti pozíciókban lévők szembenállása az utolsó években többször is kibukott, de ezt a központban lévők valahogy mégis kezelni tudták (vagy azt hitték, hogy kezelik). Azonban a korábbi „bukarestiek” pozíciói a szervezetben – miután állami forrásosztó képességük lényegében megszűnt – megrendültek. Puccs persze, ellenük, számos okból következően (még?) nem volt. De mindez nem jelenti, hogy tőlük független csoportok ne kezdenének készülődni, ha nem is a hatalom átvételére, de legalább megosztására. S mert a helyi érdekcsoportoknak azért vannak helyi forrásaik is, s ezeket ő k osztják, szükségszerűen most ők lesznek az erősebb fél a korábbi két szint versenyében. Új hátrányukból persze a régiek fejlettebb bukaresti és budapesti kapcsolataikkal és az autonómiaretorika különböző változatainak napirenden tartásával valamennyit (t alán sokat is) ledolgoztak, de a mérkőzés nem fejeződött be. A helyi erőközpontok felértékelődésének része, sőt magja lényegében a Székelyföld súlyának növekedése a romániai magyar politikában. Hiszen önkormányzatokban és a helyi businesselitekben magyar csoportok csak ebben a térségben hihetik magukat meghatározó játékosnak. Máshol nincs többségük, és természetszerűen osztozniuk kell a helyi forrásokon a románokkal. S végül is, ezen a vidéken élnek a legkönnyebben és legegyszerűbben magyar politikai form ációk mögé felsorakoztatható tömegek. Elvben a Székelyföldön kívül kétszer annyi munkába kerül vagy kétszer bizonytalanabb egy magyar szavazat megszerzése, mint magában a régióban. Ebből aztán bizonyos értelemben következik a helyiek új magabiztossága és a problémák kezelésében újabban megfigyelhető növekvő hangereje is. Mindez magától értetődő és ilyenként kezelendő. A képet csak az rontja, hogy a Székelyföld fajlagos beruházásokat és az átlagos jövedelmeket tekintve közismerten a fejletlenebb romániai ré giók közé tartozik, jóval az átlag mögött elmaradva. A kialakult helyzetben biztosan van felelősségük a korábbi román kormányoknak. De hát a Székelyföld a magyar időkben sem tartozott az akkori ország fejlettebb régiói közé. S az utaktól, fő vasútvonalaktó l elzárt, kevés modern iparral rendelkező hegyvidékek ritkán tartoznak országaik legfejlettebb tartományai közé. Akkor is, ha nyelvük a többség nyelve, s természetesen még inkább, ha nem az. Hiszen ki telepítene (etnomagyar megfontolásokon túl) komoly ipar t egy olyan térségbe, ahol vállalkozása jövőbeli alkalmazottainak nyelvi nehézségei lennének az ország többségi lakosaival a cég befolyásának, hatórádiuszának
