Reggeli Sajtófigyelő, 2009. augusztus - Miniszterelnöki Hivatal Nemzetpolitikai Ügyek Főosztálya
2009-08-07
MeH Nemzetpolitikai Ügyek Főosztálya Reggeli Sajtófókusz 200 9 . 02.02 . 9 (Csehszlovákia, Románia, Jugoszlávia) 1968ban szembefordultak a Szovjetunióval, az MSZMP a birodalmi „védhatalom" mellé állt, s ezt próbálta az utódállami magyar kisebbségek védelmére, természetesen eredménytelenül, kihasználni. Hatalma a munkásmozgalom (1947ben a szoci áldemokrácia és a szakszervezetek, 195657ben a munkástanácsok) megsemmisítésén (és a munkásarisztokrácia egy részének politikai és „jóléti" kooptálásán) alapult. A rezsim klasszikus sztál inista fázisában az oktrojált kultúra a fülsértően hamis folklórnacionalista giccsen alapult - soha annyi felező nyolcast! Mindvégig megmaradt az osztatlan, rendies helyi hatalom a maga kezdetleges tekintélyelvűségével, jogellenességével, erőszakával, ko rrupciójával: a magyar szabadelvűség szatírái a „bunkokrácia" ellen - Petőfi, Arany, Nagy Ignác, Eötvös, Mikszáth - ma, 2009ben egyetlen szó változtatás nélkül érvényesek. A „kommunisták" a kétségtelenül megnövelt jövedelmi egyenlőség, urbanizáció, életsz ínvonalemelkedés ellenére (fogcsikorgatva, de el kell ismernünk, hogy a legsikeresebb magyar modernizáló reformer Kádár János volt: Schmerlinghez, Bachhoz, Bethlen Istvánhoz hasonlóan konzervatív reformer) a politikai jogok teljes megvonásával szintén cső dbe vitték a reformkori nemzetegyesítő, egalitárius tervet. (Szimptomatikus, hogy a ma vitatott „cigánybűnözés" kifejezés - amint azt Kozáry Andrea tanulmányából tudjuk - a BMnek, azaz a Magyar Népköztársaság Belügyminisztériumának a hivatalos terminológi ájához tartozott az 1960as évek óta.) Mai szemmel visszanézve meghökkentő analógiák látszanak 1945 és 1989 között. Még ha el is tekintünk a tragikomikus földosztási („kárpótlási") kísérletektől, föltűnő a törekvések és illúziók hasonlósága. Ahogyan a na iv „népi demokraták", a rendszerváltók is bíztak benne, hogy az új rendszer, a demokráciák együttműködése, az európai föderalizmus, a határok légiesülése (1945ben: a „proletár internacionalizmus", amelyet persze a sovén szovjetorosz politika már évtizedek kel korábban kiiktatott az élők sorából) ha nem is oldja meg, de enyhíti a nemzetiségi kérdés mindeddig csillapíthatatlan fájdalmait. Bíztak - bíztunk - benne, hogy a régi parasztkérdés és nemzetiségi kérdés egyesült hagyatéka - a cigánykérdés - is megoldó dhatik az „emberi jogok" szellemében, az antiszemitizmus pedig a nyugati szabású polgári demokráciában egyszerűen fölszívódik. A munkáskérdést a rendszerváltás úgy oldotta meg, ahogyan a sztálini (iparosítófejlesztő) rendszer a parasztkérdést: nagyrészt fölszámolta az ipari munkásságot. De ahogyan a parasztkérdés a pusztuló magyar vidék és a gettósodó cigányfalvak képében tovább él, a munkáskérdés az endémikus, strukturális munkanélküliség és az aktívproduktív lakosság csökkenő részaránya formájában ma is velünk van, némiképpen más alakban és más néven. Az egyenlőtlenség olyan mértéket öltött, hogy a legfölső és a legalsó néprétegek újra kasztos vonásokat mutatnak, kulturálisan és jogilag elkülönülnek. Az irredenta pedig dalmahodik egyre. Így élünk, ah ogy Ady mondta, „beteg századokért lakolva". A „magyar" kódnéven ismert reformkori terv összeomlott. Soha nem sikerült persze valóra váltani, de az, amit - ha tetszik, polemikus célzattal - „magyarnak" neveztünk, „magyarnak" éreztünk, s aminek a levegő je utoljára Bibó István írásaiból, Bartók zenéjéből, Vajda Lajos képeiből csapott meg bennünket, véget ért. A gazdaságilag és politikailag egyenlősítő, etnokulturálisan pluralista (bár hegemonikus), kontextusában középeurópai, világi, humanista, művel tségében modernklasszicista, polgári - de mindig csak az értelmiség és a hivatalviselő elit által képviselt - reform mint a „magyar nemzet" szubsztanciája nincs többé. Azt hiszem, Odorics Ferenctől, a kitűnő szegedi irodalomtudóstól származik a „posztma gyar" kifejezés, amelyet ezennel elcsenek tőle (és egészen más jelentésárnyalatban használom). Ebben a pillanatban - amikor a rendszerváltás „magyar" részprojektjének halottas ágya mellett állunk, nem sok részvéttel szívünkben - kétségtelenül „posztmagy ar" állapotban vagyunk. A nem nacionalista, hanem etnicista szélsőjobboldal még a „magyar" szót se szereti, joggal. Magyarországot a fasiszták „KárpátDuna Nagyhazának" meg „Egyesült Földek és Gyepűk"nek nevezték, magukat meg „árjának" és „őskereszty énnek", most meg azt harsogják, hogy „ria, ria, Hungária!" Idegenkednek a „magyar" szótól, mert benne - mindennek ellenére - még érződik a nemzetegyesítő, egalitárius szándék és a biedermeier bensőség, érzelmesség, finomság. Ma a „magyar" (értsd: „posztm agyar") szó „nem zsidó, fehér, heteroszexuális fiatal férfi"
