Reggeli Sajtófigyelő, 2009. augusztus - Miniszterelnöki Hivatal Nemzetpolitikai Ügyek Főosztálya
2009-08-07
MeH Nemzetpolitikai Ügyek Főosztálya Reggeli Sajtófókusz 200 9 . 02.02 . 10 (tehát történelmileg egyáltalán nem „magyar") értelemben használatos. Kölcsey, Vörösmarty, Wesselényi, Kossuth, Petőfi, Eötvös, Mocsáry nem erre gondolt. A nemzetegyesítés, érdekegyesítés, pol gári egalitarizmus persze (a szokott paradox módon) arisztokratikus jellegű volt Magyarországon: a reformerek oda akarták „fölemelni" a népet, ahol ők voltak: a regényes angolkert, a csalit, a pagony, a pergola, a műromok humanizált tájképzetéhez, amelybe n a „magyar" nem egyszerű rasszfogalom, hanem politikai és erkölcsi, azaz „civilizáló" (gyarmatosító és öngyarmatosító) eszme. Az ellentmondás világos: „nemzetegyesítés", jogegyenlőségre alapozott politikai közösség - a magyar etnokulturális szupremácia fö nntartásával; a kasztosrendies szisztéma lerombolása - a magyar nemesség előkelő „társasági" pozíciójának és államhivatalnokikormányzó kiváltságainak informális fönntartásával; önállóság és „nemzeti öncélúság" - az osztráknémet katonai erő árnyékában. Mivel megbukott - s véle nemzetünk, hazánk , könnyű azt mondani rá (könnyű, de bizonnyal igaz), hogy illúzió volt, ábránd, hiába a sok Goetheolvasás, Tocquevillestúdium, Lamennaisrajongás. A legyőzöttek gondolata alighanem mindig irreálisnak látszik. Sokak álma, a nyugatias polgári berendezkedés - amely persze mindig a Nyugat indokolatlan eszményítésével, így a nyugati imperializmus vadállati brutalitásának tudomásul nem vételével járt együtt - most már végérvényesen lekerült a napirendről. De a „Nyuga t" mítosza (ha nem is korrekt leírása „a Nyugatnak") program volt. A Nyugat a német, az orosz és a magyar konzervatívok számára a mesterséges „társadalmat" testesítette meg a szerves „közösséggel" szemben (a nagy közhely, 1789 és 1914 szellemének szembe állítása a fiatal Thomas Mann mélyreakciós „apolitikus elmélkedéseiben" is megjelenik), minden „tervezett" reform fölületinek, sekélyesnek tetszett. A reform hívei számára mindez nem volt egyéb, mint a kedvezményezettek, a haszonélvezők „állagőrző" elfogul tsága, „a Nyugat" pedig „szabadságot", „jogegyenlőséget" és „fejlődést" jelentett. A konzervatívok soha nem ismerik el, hogy maga a „német", az „orosz", a „magyar" is értékfogalom (akár „a Nyugat"), tehát terv. Amire hagyományként visszatekintenek, az a ko rábbi reformprojekt (intellektuális terv) eszmei magva és világnézeti hangulata. Ugyanakkor ez a történetileg kiáltóan hibás perspektíva a konzervatívok nagy előnye is: ma már Adyra is merhetnek hivatkozni, aki mindennek az ellensége volt, amiben a konze rvatívok hisznek: ezt konzervatív kortársai tudták, és egész életében szakadatlanul zúdították rá gyilkos támadásaik özönét. Ámde valamit hagyománynak tekinteni azt jelenti, hogy a tartalmait zárójelbe tesszük, relativizáljuk: Ady, a „tragikus magyar" ma ö sszeférni látszik a „kismagyar" sovinizmussal, amelyet gyűlölt.* „Fölülről" az egyenlősítő szociális állam maradványait szétzúzó neokonzervatív rombolás, „alulról" a káosztól megrémült és a káoszt gerjesztő posztfasiszta dinamika az egyenlőségnek a form ális tagadását hozza magával, s nem irányul egyébre, mint a privilégiumok újraelosztására, a „misera plebs" határozott, radikális kizárásával. Az, ami a „magyar" kódnevű reformkori projekt hiányosságának számított, a „posztmagyar" gondolatnak egyenesen eré ny. Az etnikai és az osztályönzés valamikor a magyar szabadelvű gondolat rejtett hibája volt, amelyet legendákkal kellett elkendőzni - ilyen hitrege volt az, hogy a magyar nemesség 1848ban állítólag önként (vagy egyáltalán) lemondott kiváltságairól és „fö lszabadította" a jobbágyságot , ámde ma, a szabadelvűség halála után, az etnikai és az osztályönzés büszkén vállalt „nemzeti" program. A régi magyar nemesi nacionalizmus terve az asszimiláció volt (befogadás az asszimilánsok önföladása árán) és a gazda sági egyenlőség fokozatos kiterjesztése (az alsóbb rendek tulajdonszerzése és gyarapodása ellenállásuk föladása árán). A „posztmagyar" gondolat (ria, ria) az etnikai és az osztályidegen kitaszítása az aktív honpolgárságból, a politikai közösség egészére kiterjedő tervnek nem pusztán a hiánya, hanem a tudatos elvetése. Ezt a rendszeren belülről opponálni: elvontan ugyan elképzelhető, de históriailag lehetetlen. A „posztmagyar" után a „magyar" föltámasztása: képtelenség. Nem lesz többé „befogadó", „plural ista", „multikulturális" politikai kultúrával és egalitárius, népjóléti részreformokkal enyhített, megjuhászított, friss vakolattal csinosított keleteurópai kapitalizmus. (A szokványos cigányellenesség és zsidógyűlölet mellett „Újbudán", azaz a Lágymányos on már az iszlamofóbia is megjelent: mindenben követjük az összeurópai sötét reakciót.) A néhai polgári társadalom terve az osztálykonfliktust ideológiailag megszelídítő „közérdek" és „közjó" (ókori eredetű, klasszikus republikánus) fogalmain alapul. A „ közérdek" valamivel több, mint fikció, ha - legalább a politikai - egyenlőség valóságosan kitűzhető cél, amely felé érzékelhető lépéseket tesz a közösség. Ha ezek az ideologémák többé nem hihetők, akkor a kohézió - meg az „egyenlő méltóság" szabadelvű erkö lcse - szétmállik.
