Reggeli Sajtófigyelő, 2009. július - Miniszterelnöki Hivatal Nemzetpolitikai Ügyek Főosztálya
2009-07-17
MeH Nemzetpolitikai Ügyek Főosztálya Reggeli Sajtófókusz 200 9 . 07.17 . 23 Egy másik intézkedés szerint, a pénzügyi és gaz dasági válságra hivatkozva, nem fizetnek nyári vakációprémiumot az állam i alkalmazottaknak. Boc ígérte, amennyiben a következő hónapokban a gazdaság jól teljesít, az elmaradt prémiumokat a téli vakáció idején fizetik majd ki. A kormánykoalíció hétfőn dönt arról, hogy a kenyér, a szárnyas hús, illetve a tej áfáját mérsékeljék. vissza A nyelvtörvény és környéke – Avagy: a nemzetállam visszavág ÉS 20090717 Markó Béla A ma már jóbanrosszban távolinak tetsző ötvenes években, gyermekkoromban, Romániában, a Magyar Autonóm Tartományban, Kézdivásár helyen a cégtáblákról tanultam meg olvasni magyarul. Ma is tudom, hol volt a főtéren az „élelmiszer”, a „vasudvar”, a „könyv”, a „gyógyszertár”. Két évtizeddel később, a hetvenes években, ugyancsak Romániában, az akkor már régóta megszüntetett Magyar Auto nóm Tartomány székvárosában, Marosvásárhelyen az én gyermekeim cégtábláról, utcanévről, nyilvános feliratról kizárólag csak románul silabizálhatták a szavakat, viszonylag rövid idő alatta magyar nyelv gyakorlatilag teljesen eltűnt a közéletből, legfennebb valamelyik isten háta mögötti faluban bukkant elő a hulló vakolat vagy a lepattogzó festék alól egykét ékezetes betű. Százszázalékos magyar lakosságú települések ne vét is kizárólag románul írták ki a bejáratnál, egyikmásik esetben máig keserű nevetésre késztető fordításban. Az udvarhelyszéki „Bögözt” például hajdanában a költői fantáziájú román tisztviselő, aki úgy hozta el nekünk a román nyelvet, mint bennszülötteknek az üveggyöngyöt, „Mugcni"nek fordította, ami magyarra visszatéve valami olyasmit jele ntene, hogy „Bőged” vagy „Bőgős”, nyilván a tehénbőgést hallván ki az eredeti elnevezésből. Játékos kedvük volt, ugye, ezeknek az Erdély átfestésévelátkeresztelésével megbízott román embereknek? Máig így hívják románul Bögözt! Mint ahogy a nyárádmenti „Ke bele” ma is „Sánisor” románul, ami a női kebel becéző formája tulajdonképpen, vissza fordítva „Keblecske”, „Mellecske” vagy akár „Csöcsöcske” lehetne. Természetesen ezeknek a falvaknak azelőtt is volt román megnevezésük, juhászok, vásárosok a magyar falune vet használták román fonetikával, a világon mindenütt így szokták ezt csinálni, de annak idején a friss román közigazgatást irritálták a mégiscsak magyaros hangzású, tehát magyar eredetre utaló megoldások, és nemcsak fone t ikailag, hanem tart almilag is birt okba akarták ven ni Székelyföldet és Erdély minden magyarlakta régióját. Tették ezt abban az Erdélyben, ahol számos helységnév vagy földrajzi elnevezés egyébként nem is magyar, nem is román, hanem szláv, besenyő, úz vagy ki tudja, milyen eredetű. Summa summ arum: magyar gyermek a szülőfalujában vagy szülővárosában az utcán nem tanulhatott meg olvasni magyarul. Megtanították otthon, hál' istennek! Aztán a nyolcvanas évek második felében már az egyébként még rendszeresen megjelenő országos vagy megyei magyar ny elvű lapokban sem szótagolhatta volna a helységneveket: Kolozsvár vagy Nagyvárad, mert az írott sajtóban is kötelezően a román elnevezést kellett használni. Valamirevaló újságíró többnyire nem volt hajlandó erre, ezért aztán a „kincses város” zöldségel látásáról vagy a „Peceparti Párizs” vegyi iparáról lehetett épületes cikkeket olvasni az újságban. Utólag nagy nevetségez, akkor viszont csak kínunkban nevettünk ezen a vérlázító perverzión, hogy Kolozsvár leírva „Cluj”. Akkoriban születhetett a vicc, hog y írásmódjuk és kiejtésük eltéréseiről beszélgetnek a különböző népek képviselői, és az angol ember dicsekvését hallgatva, hogy mekkora különbség van az angolban az írott és a kiejtett változat között, a székely ember csak legyint egyet: „Az sem mi! Nálunk Csíkszeredában úgy ír ják, hogy Gara, és úgy kell kiolvasni, hogy vasútállomás. Így értük meg 1989 decemberét, a Ceausescuféle nacionálkommunista diktatúra bukását, és hatalmas eu fóriával, de még annál is hatalmasabb naivsággal, elkezdtünk reménykedni a ny elvi - és persze nem csupán nyelvi - egyenjogúságban. Aztán az első napok forradalmi láza alábbhagyván, rá kellett jönnünk, hogy a pártutasítások elmúltak ugyan, de a kor s a kór ott van az agyakban, a szívekben, és a románmagyar viszony talán még reménytelenebb gubanc, mint azelőtt, hiszen addig legalább azt lehetett hinni - mekkora tévedés volt ez, Istenem, mekkora óvatlanság , hogy csupán a Ceausescudiktatúra velejárója, amit el kellett szenvednünk, és ha a zsarnokság eltűnik, semmivé lesz a probléma is! Hát nem lett! 1990ben a százhat vanezres Marosvásárhelyen még körülbelül nyolcvanötezer magyar élt, tehát, jóval több mint ötven százalék. Ismétlem, úgy éltük meg a fordulatot, hogy egy ekkora városban nem volt egyetlen magyar felirat sem. Elkezdődött a hamarosan már szinte kilátástalann ak tetsző küzdelem a kétnyelvűségért. Kitettük a város végére a kétnyelvű - felül román, alul magyar - helységnévtáblát, rá néhány órára bemázolták, letörték. Bent a városban egy egyetlenegy - magyar felirat volt látható egészen rövid ideig, a Tudor Vladi mirescu nevű lakótelepen a magyar gyógyszerészek kiírták a kirakatüvegre a „Farmacia” felirat mellé, hogy „Gyógyszertár”.
