Reggeli Sajtófigyelő, 2009. július - Miniszterelnöki Hivatal Nemzetpolitikai Ügyek Főosztálya
2009-07-17
MeH Nemzetpolitikai Ügyek Főosztálya Reggeli Sajtófókusz 200 9 . 07.17 . 24 Tessék belegondolni, nyolcvanvalahányezer magyar, hetvenvalahányezer román és néhány ezer cigány - később: roma - városában, ahol egykor a Bolyaiak éltekhaltak, megjelent egy kirakatfelirat - mégcsak nem is cégtábla - magyarul. 1990. március 16át írtunk. Amire néhány RMDSZes kollégámmal odaértem, kétháromezres román tömeg fogta körül a gyógyszertárat, robbanásig nőtt a feszültsé g, hangosbemondón román szónokok tüzelték az embereket, eliszonyodva figyeltük őket. Érthetetlen volt minden, és mégis irtózatosan világos és érthető. Néhány nap múlva vér folyt Marosvásárhelyen, sok vér. Halottai voltak, rengeteg sebesültje is a hirtelen reménynek, ott akkor egyszerre csak áldozattá lett mindenki, a nyelvi jogaikért küzdő magyarok, de a nyelvi - meg másfajta - előjogaikat védő románok is bizonyos értelemben. Nagyon tud sebezni, ölni is tud egyetlen magyar szó, éppenséggel a „gyógyszertár ”. Miért idézem fel ma mindezt? Mementóként természetesen. Hiszen hosszú évek múltán mégis igazunk lett, a nyolcvanötezer marosvásárhelyi magyar - ma már sajnos kevesebb - és a majdnem kétmillió erdélyi magyar - ma már szintén kevesebb, sajnos - erejét a pol itikában úgy használtuk, hogy 1999ben az oktatási törvény, 2001ben a közigazgatási törvény, majd 2003ban a módosított alkotmány szavatolta az anyanyelvű oktatást, illetve bizonyos arányszám - a törvény szerint: húsz százalék - fölött a kétnyelvű felira tok kötelező használatát. Önkormányzatokban, állami intézményekben magyarul is lehet beszélni, szóban és írásban magyarul is lehet fordulni a hatóságokhoz. Ha Nagyváradtól Sepsiszentgyörgyig végigautózik a magyar turista Erdélyen, magyarul is tudni fogja, hol jár, bár Kolozsvár még mindig fájdalmas kivétel. A magyar sajtóban pedig helységnevek, földrajzi elnevezések csakis magyarul olvashatók. Hallgatom a híreket a szlovák nyelvtörvényről, nézem az elemzéseket, figyelem a kommentárokat, és ismét bizonysá gát látom annak, hogy a nyelvi kizárólagosság nem sajátosan román, szlovák, ukrán vagy szerb találmány a Kárpátmedencében sem, hanem a többségi kultúra, emlékezet és világértelmezés egyeduralmának kifejezése, a „ m ankurt"csinálás hatékony eszköze. Valljam be, hogy bárki, akit egy ilyen nyelvi zsarnokságnak alávetnek, többékevésbé „mankurttá” válik? Mondjam el, hogy Erdélyt keresztülkasul bejártam egyetemista koromtól kezdve, de számos falu nak a magyar nevét én is csak azóta tudom, hogy a húszszázalékos n yelvhasználati kötelezettség érvénybe lépett? Ne becsüljük le a nyelvi jogok fontosságát! A kisebbségi jogok hierarchiájában természetesen fennebb áll az autonómia, csakhogy az önálló döntési jog bon yolult közigazgatá si kérdés, míg a szabad nyelvhasználat költségvetési erőfeszítést esetleg igen, de államszervezési változtatásokat tulajdonképpen nem igényel, szinte egyetlen tollvonással meg lehet oldani. Következményei viszont mármár felmérhetetlenek. Tudjuk ezt mi is, tudják a románok meg a szlovákok is. R omániában ma még csak egyegy apróbb jele van a nyelvi jogok újabb korlátozásának. (Bár a magyar tisztségviselők tömeges eltávolításának ilyen következményei is vannak: ki beszél veled magyarul, ha bemégy egy hivatalba? Majd a kapus esetleg, mert a főnök n em ismeri a nyelvet!) Kolozsváron a minap szégyenletes érvvel változtatta meg a városi tanács a Dsida Jenő utca elnevezését - mire is?, ügyes, mondaná Kohn bácsi - Pablo Picassóra! Az érv: románul kiolvasva a „Dsida” név az AIDS franciaromán elnevezését i dézi: SIDA. Innen már csak egy lépés, ugye, odáig, hogy egymás nyelvét akár ugatásnak halljuk, amilyen kutyafejűek azok a „másikok”, mindig csak a „másikok”! Szegény Dsida, ez a nagyszerű, dekadens költő az ötveneshatvanas években túlságosan katolikusnak, túlságosan polgárinak bizonyult, sokáig ki sem adták, aztán most egyszerre a nevével is baj lett. Arról a Dsida Jenőről beszélek, aki életében csupán egyszer, a Psalmus Hungaricus című szívszorító, de egyszersmind groteszk költeményben próbált beállni a magyarságköltők sorába, de ez a kísérlet, akármilyen lenyűgöző, teljesen kirí mindabból, amit egyébként írt (talán még a Tükör előtt kivétel valamennyire). Magamat is leginkább liberálisnak szeretném tudni, ha időről időre nem tenne konzervatívvá és nac ionalistává a többségi ostobaság, és most is ilyen érzések ébrednek bennem: hogyan legyek megértő ezzel a gyarmatosító lenézéssel, ezzel a mérhetetlen arroganciával szemben? Több mint másfél évtizede - tisztemnél fogva - 'az egyik legismertebb politikus va gyok Romániában, de alig akad román újságíró, aki le tudná - hajlandó lenne - helyesen, ékezetekkel írni a nevemet. Az az igazság, hogy akkor lennék nacionalista, ha azt állítanám, hogy a velünk együtt élő népek nem képesek megtanulnia nyelvünket. Dehogyne m! Jobban is sokszor, mint mi az övékét. Hiszen a magyarországi magyarok román, szerb, szlovák névejtéséről és névírásáról is bőven lehetne értekezni! Másról van itt szó. Hogyha használni kezded a másik nyelvét - ráadásul: helyesen! , a végén még meg is t alálod érteni! A végén még nem is lesz olyan fontos, hogy a te nyelved domináljon minden helyzetben! Ez a leglényege a nyelvi kizárólagosságnak! A nyelvtörvények nemcsak a kisebbségek ellen irányulnak, hanem a potenciálisan megértő, toleráns, befogadó több ség ellen is. Vagy talán leginkább ellene. Nem a román vagy szlovák gyerek esne kétségbe, ha az iskolában meg kellene tanulnia magyarul, hanem a román vagy szlovák „nemzetvédő”. A gyermeknek legfennebb rosszul esne egy újabb tantárgy, púpnak kellene a há tá ra, de ha cserében másutt
