Reggeli Sajtófigyelő, 2009. május - Miniszterelnöki Hivatal Nemzetpolitikai Ügyek Főosztálya
2009-05-28
MeH Nemzetpolitikai Ügyek Főosztálya Reggeli Sajtófókusz 200 9 . 02.02 . 21 Ezt a tekintélyt Basescu most alighanem eljátszotta, amikor miniszterelnöke, Emil Boc (volt kolozsvári polgármester: ez alapvető jelentőségű politikai tisztség Romániában) és demokrata pártja (PDL) n ekilátott az erdélyi megyékben a magyar nemzetiségű köztisztviselők tömeges elbocsátásának. Romániában óriási többségű nagykoalíció kormányoz, Nastase távozása után a hanyatló PSD (a „szociáldemokrata" párt), amely ma a kisebbik kormánypárt, visszatért mag yarellenes „vonalához", így az RMDSZnek a szintén ellenzéki liberális párton (PNL) kívül nincs kihez fordulnia segítségért, a korábban az erdélyi magyarokkal - nem kisebbségpolitikai vagy „emberi jogi", hanem „összpolitikai" megfontolásokból - mérsékelten rokonszenvező (többségükben konzervatív) bukaresti lapok ezúttal közönyösnek mutatkoznak. Azt hiszem, senkinek nem kell megmagyarázni, hogy miért (és mennyire) fontos, hogy a magyar lakosságú területen legyenek kompetens, magyar nemzetiségű, magyar anyan yelvű, magyar fölsőoktatásban kiképzett közhivatalnokok, s hogy ily módon biztosíttassék a magyar nyelvű ügykezelés, hivatalos levelezés, ügyfélszolgálat, rendeletek és döntések magyar nyelvű közzététele stb. Amennyiben a romániai magyarság csakugyan egyen rangú, „államalkotó tényező", és nem megtűrt, „idegen" kisebbség, akkor a saját nyelvén kell képesnek lennie ügyei intézésére, önmaga képviseletére (hivatali, politikai, kulturális, szimbolikus megjelenítésére és érdekei védelmére). A Trianon és az „impér iumváltozás" utáni királyi NagyRomániában nem voltak az új országban magyar államhivatalnokok. Az államnyelv román volt, a hivatalos államcél a magyar befolyás és jelenlét visszaszorítása. A kevés románul is tudó magyar hivatalnok se volt hajlandó letenni a román királyságnak a megkövetelt hűségesküt. Legtöbben nem voltak képesek a nyelvvizsga letételére, fiaik nem iratkozhattak be a számukra akkor még érthetetlen tannyelvű egyetemekre. A romániai magyar nyelvű bürokráciát csak a második világháború utáni „kommunista" hatalom hozta létre. Egyrészt volt kétnyelvűség a közigazgatásban, és voltak helyi, magyar nemzetiségű pártfunkcionáriusok és állami („néptanácsi") hivatalnokok, másrészt a központi apparátusban (pártközpont, kormány, állambiztonság, hadsereg , rendőrség, igazságszolgáltatás, „tömegszervezetek", központi sajtó, rádió, könyvkiadás, agitprop) nagy létszámban voltak jelen magyar nemzetiségű „káderek", egy ideig befolyásos magyar nemzetiségű vezetők is. Nagyszámú magyar nyelvű kulturális intézmény jött létre, nagy létszámú magyar köz- és fölsőoktatás, figyelemre méltóan kiterjedt magyar nyelvű könyvkiadás és sajtó. Mindez az ismert szovjet nemzetiségpolitikai modell szerint: „formájában nemzeti(ségi), tartalmában »szocialista«", szerkezetében szigor úan centralizált. 1956 után a magyar nemzetiségű „kádereket" kiszorították a központi apparátusokból, a fegyveres testületekből és az igazságszolgáltatásból, arányszámuk a helyi szervekben is csökkent, kiüresedett a székelyföldi „autonómia", a román egyet emmel kellett „egyesülnie" a Bolyai egyetemnek Kolozsvárt. A második elbocsátásitisztogatási hullámra 1968 után került sor, amikor a Ceausescurendszer radikális nacionalista fordulata az erdélyi magyarságot a szovjet expanzió és a magyarországi reformku rzus „ötödik hadoszlopának" tüntette föl, a falra föstötte a határrevízió képzelt rémét, megveszekedett magyarellenes propagandába és ideológiai offenzívába kezdett - miközben mulandó engedményeket tett a romániai magyar értelmiség egy részének. Az ember azt hitte volna, hogy ilyen újabb tisztogatási hullám, újabb „románosítás" („romanizare") a hivatalnoki karban már nem lehetséges a romániai polgári demokráciában. Ez a magyar nemzetiségű hivatalnoki kar különben is az 1970es évek előttinél sokkal szerény ebb méretű volt, javarészt csak a magyar többségű vagy az egyharmadnál magasabb magyar részarányú megyékre korlátozódott, és fönnmaradása sajnálatos módon nem volt intézményesített, hanem mindig az RMDSZ tartósnak képzelt hatalmától függött. Ennek a viszon ylagos hatalomnak, politikai és informális befolyásnak a megtörése - együtt a romániai magyar képviselet belső problémáival, Magyarország nemzetközi súlyának „megkönnyebbülésével" - nagyon szomorú következményekkel jár, és megmutatja azt is, hogy az inform ális megegyezések nem tartósak. A hivatali szférában (is) a kisebbségi magyarságnak pozitív diszkriminációra lenne szüksége, ilyesmire azonban a román hatalom nem hajlandó, hogy az autonómiakövetelések kielégítéséről most ne is szóljunk. Az RMDSZ most (na gyon helyesen) tiltakozásokat szervez az etnikai alapú elbocsátásokkal, tisztogatásokkal szemben. Bármit tartsunk is az akció várható eredményessége felől, bárhogyan vélekedjünk az RMDSZ - a távolból olykor áttekinthetetlen - általános politikájáról, ez me gérdemli a magyarországi demokratikus
