Reggeli Sajtófigyelő, 2009. április - Miniszterelnöki Hivatal Nemzetpolitikai Ügyek Főosztálya
2009-04-15
MeH Nemzetpolitikai Ügyek Főosztálya Reggeli Sajtófókusz 200 9 . 04.15 . 13 - Erre mondják azt, hogy sok a munka, kevés a kéz. Érdekelne azonban az is, hogy a naplójegyzeteit visszalapozva, amelyekben a mérlegelés és a kritika mellett jelen v an a vizionálás is, mit tapasztal, megtörténte az több évtized távlatából nézve, hogy önmagával szembe került, hogy idővel kiderült, valamit nem jól látott, vagy rosszul mérte fel a helyzetet? - Természetesen, hogy megtörtént. De a hibáimat inkább az embe rek megítélésében tapasztaltam. Megtörtént, hogy nagyobb bizalommal voltam egyik vagy másik közszereplő iránt, mint amennyit megérdemelt volna. Ami a lényegi kérdésekben való tévedéseket illeti, mindig kereső embernek tartottam magam és nem annak, aki az i gazságot megtalálta. Amikor úgy érzem, hogy megtaláltam, akkor sem vagyok túlságosan biztos, hogy az úgy van. 1941ben született tipikus elsőnemzedékesként 1956ban iratkoztam be az újvidéki gimnáziumba. Nagyon fontos kérdés, hogy miként szocializálódtam. A szülők el akarták felejteni azokat a tragédiákat, amelyek mögöttük voltak. Nem leplezték le előttünk azt, hogy, mi zajlott mielőtt megszülettünk. Az idősebb írónemzedék hallgatott saját ifjúságáról, ez tabu volt. Utólag se kerültek elő eretnek kéziratok, ám nem lenne korrekt dolog elítélni őket azért, mert nem akarták emlékeikkel terhelni az új nemzedékeket. Bizonyára fogcsikorgatva, de hallgattak. Nem hiszek azoknak, akik utólag jelentik be, hogy mindent tudtak. Ha így volt, akkor miért hallgattak? Úgy n evelkedtem, hogy közben nem ismertem egy másik értékrendet. Nem ismertem az alternatívát, hanem csak a szocializmus világát. A vákuumban pedig szabadon csiráznak a naiv utópiák. Nehéz volt különbséget tenni az illúziók és a vákuum között. Csak nagy kerülőu tak által, fokozatosan, soksok megtorpanással, megannyi tévelygés árán lehetett kitörni ebből a vákuumból. Azok voltak nemzedékünk legjobb képviselői, akik vállalták ezeket a tévelygéseket. Rosszabbak voltak azok, akik nem hittek az eszményekben, hanem sz ámításból vállalták a funkciókat, majd aztán könnyen köpenyeget cseréltek, miközben majdnem ugyanabban a fotelben maradtak. 1968ig abban bíztam, hogy ez a rendszer javítható, a felvilágosodás híveként feltételeztem, hogy a haladás evidens. 1968ban azonba n mindez megingott. Felfogtam, hogy valami nagy fordulatnak kell jönnie, hogy javítani lehessen. Hatvannyolc után a szklerotikus baloldalról írtam, de reméltem, hogy lehetséges új, jobb és emberibb baloldal is. Csak emlékeztetni szeretnék arra, hogy még a nyolcvanas évek második felében is így gondolkodott például egy Havel vagy Michnik, illetve a középeurópai értelmiség színe java. Ugyanakkor már elkészültem az Egy makró emlékirataival, amelynek kiadása körül gondok merültek fel. Végül is annak köszönhete m, hogy Aleksandar Tišma lefordította szerbre, ugyanakkor Utasi Csaba a Forumban pártfogolta. Első regényem megjelenése tehát körülményesen ment. Ha ezt valaki elolvassa, akkor rájön, hogy már nem volt illúzióm. Végül a Makró főhőse a tengerre menekül. A t enger pedig mindig a szabadság metaforája az irodalomban. 1968 bebizonyította, hogy ez a regény mélyen a valóságban gyökerezett. Hatvannyolc csúfos veresége nemzedékemre nézve szomorú folytatást eredményezett. Nagy tanácstalanságot hozott. Hosszabb időnek kellett elmúlnia, mire újabb regényt voltam képes írni. Csak a nyolcvanas években vállalkoztam erre a feladatra, amikor aztán egymás után két regényem is megszületett. Az Áttüntetések arról szól, hogy a hetvenes években, amelyeket én ólomidőknek nevezek, a 68as nemzedék 1941ről filmet készít. 1941ről, amikor bevonultak Horthy honvédjei, itt minden megváltozott, és kérdés, hogyan éli át ezt egy olyan közösség, mint Újvidék, amely etnikailag is megosztott. A regény egy magyar fiú és leány szerelméről, és a nnak a lehetetlenségéről szólt – a hetvenes évekre vetítve. Ez a regény ballada a szerelemről és annak lehetetlenségéről. A kisebbségi életérzés tehát valahol a mélyben, az érzelmek zegzugos világában rejtezik, tele ellentmondásokkal. Soha sem hittem a szo crealista stílusban, akkor sem, ha ezt kisebbségi irodalomnak nevezik, ami nem több a jó szándékú propagandánál. A szándékot tisztelem, de a túlzások zsákutcába terelik a legjobb szándékú kisebbségit is. - Mi következett az Áttüntetések nemzedéke után? - A Parainézis c. regényemben három nemzedéket ábrázoltam. Ott vannak a legidősebbek, akik megdöbbenten állnak egy új világban, egy új helyzet előtt, mert látják, eszméjük és a valóság ellentmondását, amiért bűntudat támad bennük. Következik a középnemzedék, a mely mindenből, az ideológiából és a politikából egy technológiát csinált, csak egyetlen dolog érdekelte, hogy megőrizze a hatalmat. És aztán jön a harmadik nemzedék, a fiatalok, akik között teljes a megoszlás, a belső anarchia, a zavar és a bizonytalanság . Itt már nem tudni, mi a kommunizmus, mi a nacionalizmus. Tito halálával zárul az újvidéki trilógia. • Liberális, és/vagy nemzeti? - Liberális gondolkodónak tartja magát, ami miatt itteni bírálói időnként kemény szavakkal illetik, hiszen úgymond, ha valaki liberális, akkor az nem nemzeti. Ön viszont visszatérő témaként kezeli a kisebbségi sorskérdéseket. - Kezdjük azzal, ami számomra idegen: a gazdasági liberalizmus, annál is inkább, mert ez a neoliberalizmus nálunk a vadkapitalizmus formájában mutatkozik me g. E téren inkább a baloldali szolidaritás, az egyenlőség híve vagyok, természetesen soksok kérdőjellel, mert ne legyenek illúzióink, ennek is vannak buktatói. Viszont egy másik vonatkozásban liberálisnak tartom magam. Számos gondolkodó szerint, és az ő n yomukban járok én is, a
